|
az „Fejemet nincsen már” nótájára
1 Mondják jövendölõk bizonnyal énnékem,
Hogy születésemben Venus megkért éngem,
Arra, hogy csak magának szolgáltasson vélem.
2 Olyha, mintha hinném enmagam is ez szót,
Mert látom, hogy Venus kíván nékem sok jót,
Szerelmimben mert gyakran hoz énnékem hasznot.
3 Reám eleitõl fogva gondot viselt,
Mint fogadott fiát, erkölcsemben kedvelt,
Látván természetemet, jól magához nevelt.
4 Gyakran szerelmimben most is szerencsésít,
Én jó szerencsémre utat nyitván nódít
Arra, mert szolgálatom esik kedve szerint.
5 Azminthogy mostan is megajándékoza,
Rabul egy szép szüzet én kezemben ada,
Mondván: Szolgálatodnak ez is egy jutalma.
6 Ily szép, mint ez, akkor sem volt õ maga is,
Hogy néki ítélte aranyalmát Paris,
De ilyen kívánt lenni, ha istenasszony is.
7 Kívánván szépségét irigykedik rea,
Hogy nálánál szebbnek ítéljem, azt bánja;
Ha meg nem õrzöm, tõlem elveszti, azt mondja.
8 Adta szép rabomnak, mert olyan szép színe,
Mint rubint gyémánttal miként illik egybe,
Vagy fejér liliommal ha rózsát fogsz eszve.
9 Több szép szüzek között lévén oly tettetes,
Mint csillagok között telihold mely fényes;
Mint mennyei seregnek, éneklése édes.
10 Az csak vétek benne, hogy ilyen tudatlan;
De medgyek, ha látom, mely igen ártatlan?
Mód nélkül tekint reám, tréfál minduntalan.
11 Mit mondjak felõle többet, én nem tudom,
Mert minden szépségnek jelit rajta látom,
Légyen fottig jó hozzám, én csak azt kívánom.
|