|
egy német villanella nótájára:
„Ich hab’ vermeint” etc.
1 Reménségem nincs már nékem
ez földen éltemben senki szerelméhez,
Mert szerelmem, ki volt nékem,
az elfut elõlem, semmiben sem kedvez,
Medgyek én immár, ha keserves kár
engemet ez világból kivégez?
2 Menvén hozzá, vigad vala
siettetõ szívem buzgó szerelmében,
Fáradtságát, minden gondját
reménlvén letenni szerelme ölében,
Nem félvén attól, hogy élnék távol
szeretõmtõl keserves helyemben.
3 De elútált, mert mást talált,
éntõlem már elvált, hagyván szernyõ
halált,
Ád sok mérget az jó helyett,
lelkem csak héában õutána kiált,
Mert nem hallgatja, de sõt útálja,
magához mert új szerelemet foglalt.
4 Siralmával mint hogy megcsal
az krokodilusgyík útonjáró embert,
Így engemet elhitetett,
hitetvén már vesztett, mint ártatlan
lelket;
Prédája vagyok, mert már megfogott,
valamint akarja, úgy gyötörhet.
5 Ki nem hinné vagy gyûlölné
az õ mézzel folyó szerelmes beszédét,
Esküvését, látván könyvét
és alázatosan formált szép személyét?
Bizony megcsalná, akárki volna,
aki nem tudná ravasz elméjét.
6 De ha szinte nem beszélne,
vallyon s ki keresne egyebet
helyében?
Ha olyan õ, mint sík mezõ
az jó kikeletnek áldott idejében:
Ifjú, szép, ékes, mindennél kedves,
nincs vétek személye termésében.
7 Óh, egyetlen egy szerelmem,
miért vetettél el szemed elõl éngem?
Hogy verhetett benned fészket
szinte ilyen igen az harag ellenem?
Ámbár mást szeress, csak el ne veszess
engem, ki néked adtam már lelkem.
8 Te jó Isten, ki e tõrben
éngem csudaképpen már régen ejtettél,
Ezt engedjed, hogy szánjon meg,
vélem kit ily igen te
megszerettettél,
Vagy vígy ki hozzád, ha jó szót sem ád,
ugyanis már lelkem sem hal, sem él.
|