|
az nótája az Lucretia nótája
1 Csak búbánat immár hagyatott énnékem
kiben elfogy életem,
Mert jó reménségem kiben vala nékem,
az most elhágyott éngem,
Kiért mindenkoron nyughatatlanságban,
fohászkodásban lelkem.
2 Ha néha hogy értek egyéb embereket
szeretőjökről szólni,
Akkor én bús lelkem rólad emlékezvén
nem tud szegén mit tenni,
Mert az gondolkodó, búskodó szerelem
szívemet csak emészti.
3 Azért én szerelmem és gyönyörűségem
mért hagyál el éngemet?
Óh, te fényes napom, mire nem terjeszted
énfelém is fényedet,
Hogy vigasztaltatnám én nagy bánatimban,
látván szép személyedet?
4 Kívánságim nékem látni személyedet
naponként öregbülnek,
Kik hogy ez ideig bé nem telhettenek,
szemeim könyveztenek,
Mert ki oka voltál előbb örömemnek,
most vagy csak keservemnek.
5 Bánat miatt lészek én nagy gyötrelemben,
ha rajtam nem könyörölsz,
Betegségemben is, kinek vagy orvosság,
ha nem gyógyítasz, megölsz,
Hű szerelmemet is ha te megtekinted,
bűn, ha hozzám nem térölsz!
6 Oly igen nagy csudám nékem ezen vagyon,
hogy mely kemény te szíved,
Te gyenge színedhez nem hasonló, higgyed,
te acél természeted,
Mert lám, nem érdemlém az te ittlétedben,
hogy szemedet rám vessed.
7 Rajtam szabad vagy te, én édes szerelmem,
valamit mívelendesz,
Mert azt így jól látod, hogy vagyok te rabod,
ha szinte megölendesz,
Azért ámbár gyötörj, szívem, mégis engem,
hogyha abban örvendesz.
8 Bírsz ugyanis éngem szinte úgy mindenben,
amiképpen akarod,
Az én víg szívemet te megszomorítod,
ismét megvigasztalod,
Szomorú lelkemet, mint egy fiatal fát,
mint bölcs kertész, úgy hajtod.
9 Az fiatal fához vagyok már hasonló,
ki még nyers és zöldellik,
Ki az tűzben lévén egyfelől nedvesül,
s másfelől égettetik,
Így egyfelől szívem tőled kínoztatik,
s ismét vigasztaltatik.
10 Lám, az Aetna-hegyet mondják tengeren túl,
hogy korosként égten-ég,
Kit soha nem olthat meg sem eső, sem hó,
sem másféle nedvesség,
Kinek égésében sem volt, sem lészen is
ez világon soha vég.
11 Az én szívemnek is, ki nagy szerelmében
hozzád régen felgyúladt,
Tüzét meg nem oltja sem bú, sem nyavalya,
sem egyébféle bánat,
Szerelmemért szinte ha megölsz is éngem,
de ugyan el nem hagyhat.
12 Én szerelmemnek mert akkor lészen vége,
mikor a folyóvizek
Visszafolyók lésznek, s mindenféle hegyek
árkokká lönni kezdnek,
Kik, hogy meglégyenek, magad is jól tudod
azt, hogy lehetetlenek.
13 Rólam azért vedd el szomorú néztedet
és mutasd víg kedvedet,
Te két szép szemeddel, mellyel gyakran megölsz,
élessz viszont éngemet,
Tudod, úgy szeretlek, tégedet kedvellek,
mint tulajdon lelkemet.
14 Tovább beszédimet immár én nem nyújtom,
mert netalám megbántlak,
Hosszú beszédimmel, mint szinte magamat,
nem örömest untatlak,
Csak ezen könyörgök, hogy éngem mindenkor
tarts tulajdon rabodnak.
15 Gyönyörűségem mert minden reménségem
nékem csak benned vagyon;
Mi oka, nem tudom, hogy mind éjjel-nappal
szívem téged gondoljon,
Tégedet óhajtson, tefelőled szóljon,
és csak tégedet várjon.
16 Tégedet ajánllak kegyes Istenemnek
kezében, kegyelmében,
Enmagamat penig az te jó kedvedben
és édes szerelmedben;
Ki írta, tudhatod, hiszem mert látszanak
könyveim ez levélben.
|