|
azon nótára
1 Vajha én tüzemnek nagy tűrhetetlen
volta,
Ki titkon énbennem életemet fogyatja,
Olyan természető volna, mint egyéb tűz,
dolgom mind helyin volna.
2 Mert egyéb tűz nemcsak önnen magát
emészti,
Hanem mindent, amit szene gyújt, elégeti,
Amit lángja elér, szinte úgy, mint magát,
úgyan hamuvá tészi.
3 De nagy szerelemtől én meggyúladott
tüzem
Csak egyedül nékem megemészti életem,
Szeretőmet penig, kihez égek fottig,
csak fel sem gyújtja nékem.
4 Régtől fogva égvén lassan-lassan
elfogyok,
Szinte, mint magátúl gyúladott fa, oly vagyok,
Titkos szerelemtől, mint tűz hévségétől
fa, én is úgy száradok.
5 Miképpenhogy az oly tűznek nincs semmi
lángja,
Ki magátúl gyúlt fát az erdőben fogyatja,
Én szerelmemnek is, noha nincsen híre,
de életemet rontja.
6 De ámbár romlanék, csak egyedöl ne élnék,
Ki úgy lehetne meg, ha én attól szót vennék,
Azki én szívemnek királnéasszonya,
ha annál kedvesb volnék.
7 Mint én, hogy így égjen, enmagam sem
kívánom,
Kínját nem akarom, mert őtet igen szánom;
És csak úgy szeressen, hogy el ne felejtsen,
meg is enyheszik kínom.
8 Hiszem, hogy nem lenne hozzám oly
háládatlan,
Szerelmem jutalma tőle nem lenne tiltván,
Csak megismérhetne, sok kínom helyébe
jóval lenne énhozzám.
|