|
„Már csak éjjel hadna” nótá[jára]
1 Most adá virágom nékem bokrétáját,
Magához hasonló szerelmes virágát,
Kiben violáját kötötte rózsáját,
Úgy tetszik, hogy értem ebből ő akaratját.
2 Viola szép színe mutatja hívségét,
Rózsa piros volta hozzám nagy szerelmét,
Fejér rózsa penig mondja tiszta éltét;
Nésze mint mutatja bölcs és eszes elméjét!
3 De látom, hogy evvel nemcsak azt jelenti,
Hanem viszont hogy én is oly légyek, kéri,
Hív, tiszta, szerelmes légyen szívem, inti,
Azminthogy ő magát is mondja hozzám lenni.
4 Azért e bokrétát, én édes szerelmem,
Megszolgálom s egészségedért viselem,
Mit parancsolsz véle nékem, így jól értem,
Higgyed, tehelyetted nem kell senki más nékem.
5 De te ne kövessed ez bokréta dolgát,
Ki noha most ily szép, de estve elhervad,
Virágja mind elhull, csak a töve marad,
Légy állandó hozzám végig, mint én tehozzád.
6 Gondolj miközöttünk való kötelezést,
Ne szerezzen senki miközöttünk eszvészt,
Mert bánja az Isten fogadás szegését,
Bünteti, héában aki vészi szent nevét.
7 Ezerötszáz és hetvennyolc esztendőben,
Egy szerelmes helyen hogy volnék rejtökben,
Az adá virágát akkor én kezemben,
Kit Istentűl kérek gyakran könyörgésemben.
|