|
az Palkó nótájára
1 Lelkemet szállotta meg nagy keserűség,
Csak nagy bánat lészen életemben már vég,
Óh, én szívem mint ég,
Hogy szerelem miatt örök kínban esék!
2 Oly nehéz lelkemnek attól elválása,
Ki szerelmét hozzám igazán mutatta,
Mint testnek halálba
Vagyon az lélektől nehéz távozása.
3 Szinte mint hogy a test mikor az
lélektől
Fáj, hogy eltávozik, mint szeretőjétől,
Így árva fejemtől
Az vált el, ki engem szeretett hű szívből.
4 Óh, én két szememnek szerelmes világa,
Keserves fejemnek te valál gyámola,
Mire hát bánatra
Hagyál el engemet ilyen árvaságra?
5 Nemdenem kedvedért hagyék el egyebet?
Vallyon s kinek
ajánlottam szerelmemet?
Szerettem-é többet?
Tudod, kedveltelek egyedül tégedet.
6 Csak te valál nékem minden ékességem,
Szerelemre te gyújtád szívemet nékem,
Mire hadsz el éngem,
Ha nálad nélkül, ím, elfogy én életem?
7 Szegény fejemet már mivel vigasztaljam?
Szívemnek keservét kinek panaszoljam?
Magam hová fogjam,
Ha siralmim miatt én ugyan elasztam?
8 Igazán törtínt ez is méltán énrajtam,
Mert ok nélkül magam búcsút néki adtam,
Szegént háborgattam,
Hozzám nagy szerelmét semminek tartottam.
9 Azért én kegyetlenségemnek jutalmát
Most vészem háládatlanságomnak hasznát,
Fejem árvaságát
Méltán vallom immár gyámoltalanságát.
10 Nem volt kettõs szíve, ki miatt énnékem
Kellett volna félnem vagy idegenednem;
Tudom, mit írt nékem,
Erõs esküvéssel mint bizlalt meg éngem.
11 Ne kövessen azért senki éngem ebben,
Hanem ha ki akar gyötrõdni szívében,
Mert egész éltében
Hív szerelem mását nem löli mindenben.
12 Azki most ezeket öszveszedegette,
Szeretõje után kesereg szívébe,
Kit más szûz kezére,
Mint tudatlan ember, ok nélkül ereszte.
|