NEGYVENÖTÖDIK
DIALOGUS, KIBEN AZT BESZÉLI EGY
BARÁTJÁVAL A MAGA SZERELMÉRŐL

az „Már szintén az idő” nótájára

1   Kérde egy barátom: Így miért gerjedek?
Mondám: Köszönhetem régi szerelmemnek,
Venus, kis Cupido kiben ejtettenek.

2   Kicsodák szüléid? nékem meg így szóla.
Szerelem, siralom hozott ez világra,
Dajkámat is mondám, hogy óhajtás volna.

3   Lakóhelyemet is tőlem ő megkérdé,
Gonddal tele cellámat mutatám, nézze;
Eledelemet is kérdé, ha kenyér-é?

4   Mondám, hogy az csak haszontalan reménség,
Hitető sok szép szó, nyerhetetlen szépség;
Mondám, hogy beszélni tanít esztelenség.

5   Ruhámat is kérdé, hogy miben öltözém?
Vajudt tagaimat hogy mivel fedezém?
Az szenvedést, tûrést, mondám, hogy viselém.

6   Monda: Itt mit keressz? Mondék: Szörnyû halált.
Monda ismét: Mit sírsz? Julia haragját.
Mint élsz? - úgymond. Mondék: Mint Julia-útált.

7   Örökké így élsz-é? Mondék, hogy örökké.
Okát fájdalmidnak mondani tudnád-é?
Mondám, hogy szerelem, s búmat keserülé.

8   Julia szerelmén való búsultomban
Egy jó barátomnak így felelék szómban,
Várván Juliától jómat bánatomban.