EX PSALMO 42.

1   Mint az szomjú szarvas, kit vadász rettentett
Hegyeken-völgyeken széllyel mind kergetett,
Rí, léh, s alig vehet szegény lélegzetet,
Keres kútfejeket,

2   Úgy keres, Úr Isten, lelkem most tégedet,
Szerte mind kiáltván az te szent nevedet,
Szabadulására, hogy onts kegyelmedet,
Mint forrásfejedet.

3   Ételem mert nincsen fohászkodás nélkül,
Italom csak méreg keserű könyvemtűl,
Midőn ily szót hallok én ellenségimtűl,
Kiben lelkem elhűl,

4   Mond: Te számkivetett, nyavalyás megomlott,
Amaz reménletted Istened most holott?
Tõled immár régen talám elhasomlott,
Hogy vagy ilyen romlott.

5   Mely szó csak meg nem öl nagy szégyenletembe,
Hogy kevély ellenség azt veti szemembe,
Kin elkeseredem, s ottan jut eszembe,
Mint éltem helyembe,

6   Midõn nagy sereggel, zengéssel-bongással,
Templomodba mentem szentelõ áldással,
Szinte az ajtódig, sok szép hangossággal,
Oly nagy méltósággal.

7   De te mindazáltal, szomjú lelkem, ne félj,
Sõt régi Uradban minden ellen remélj,
Bízván kegyelmében, higgy, és csendesen élj,
Gonoszt hozzá ne vélj,

8   Mert meg megtéríti régi szerencsédet,
Kiben virágoztat jókkal úgy tégedet,
Tél után tavasszal mint az szép kerteket,
Megáldja fejedet.

9   Kiért mondasz te is néki dicséretet,
Mint egy fülemile sok szép énekeket,
Ámbár szenvedjek hát érte mindeneket,
Nyeljek sok bút s mérget,

10  Csak légyen korosként lelkével mellettem,
Hogy fájdalmam miatt ne vésszen életem,
Mint Jordán és Hermon, fogyhatatlan hitem,
Légyen erõs lelkem!

11  Mert ha tenger búsul parancsolatjára,
Hát rám is õ ereszt bút, bûnös fiára,
Támaszkodom azért jóakaratjára,
Mint atyám karjára,

12  Fõképpen, hogy tudom, már hogy nemsokára
Megkönyörül rajtam az bosszúságára,
Azki járt életem vesztére s kárára,
Szégyenvallására.

13  Kiért áldom õtet, erõs kõsziklámot,
Csak ne hágyja fogyni el bizodalmamot,
Mikor bosszontással gyújtják nyavalyámot,
Mint olajjal lángot,

14  Mondok: Csak ne kérdjék, hogy hol én Istenem,
Mert mérgemben akkor nem tudok mit tennem,
Hogy azzal terjesztik keservemet bennem,
Kész volnék holt lennem.

15  No azért elbágyadt lelkem, te ne búsulj,
Buzgó imádsággal sõt Uradra burulj,
Erõs reménséggel csak õhozzá szorulj,
Tõle el ne fordulj!