NEGYEDIK

ugyanazon nótára

1   Bizonnyal esmérem rajtam most erejét,
Szívemben felgyúladt szerelemnek tüzét,
Sebesen égését,
Kit tûrök naponkint egy szép víg kegyesért.

2   Annak személyének drága ékessége,
Szabadságomot már magamtól elvette,
Rabságra vetette,
Kínlódom érette, vette is eszébe.

3   Látja szerelmemet, hozzá hívségemet,
Azt jelenti, hogy õ sem gyûlöl éngemet,
De azért éltemet
Szüntelen kínozza bûntelen fejemet.

4   Akaratomban õ semmit megmívelni
Nem akar énnékem semmiben engedni,
Sõt lelkem rontani
Igyekezik jó voltomért megútálni.

5   Semmi azért nékem világban már éltem,
Két szememnél több sincs, ki sirasson éngem,
Óh, én szegény fejem,
Magamot mint vesztém, mire juta ügyem!

6   Szívem nyughatatlan titkon õ magában,
Bú miatt gyötrõdik, fárad bánatjában,
Nagy kínvallásában
Emésztetik, mint fa tûztûl sebes lángban.

7   Ím, sok példát hallván, mint vesztém enmagam,
Tudván, hogy így járok, mégis elhajlottam,
Nézd, mire jutottam,
Hogy tudva magamot kínra bocsátottam.

8   Bizony nem vethetek senkire egyébre,
Csak magam eszére; de medgyek, ha erre
Vett az õ szépsége,
Hogy magamot érte ejteném az tõrbe.

9   Annak szép személye és víg tekintete
Kit nem gerjesztene gyönyörû beszéde,
Örvendetessége?
Penig érte, és nem másért vagyok ebbe.

10  Légyen az én kínom õ egészségéért,
Légyen halálom is bátor személyéért,
Ám szenvedjek azért,
Csak ne útáljon meg én hív szerelmemért.

11  Jót várnék õtõle, de õ csak gonosszal
Fizet különb-különbféle sok kínokkal,
Kegyetlen válasszal,
Kivel éngem megöl gyakorlatossággal.

12  Nem panaszolkodom semmit már felõle,
Azt sem érdemlettem volna bizony tõle,
Hogy nagy szerelmébe,
Éngemet már bévett, vagyok szeretõje.

13  Tulajdona vagyok, szabad õ énvélem,
Rabja vagyok; medgyek, ha megöl is éngem,
Vagy csak gyötri lelkem:
Szabad, ihon vagyok, övé szegény fejem.

14  Hiszem, ha esméri idõvel énbennem,
Hogy nem csalárd szívvel személyét szeretem,
Talám megszán engem,
S nem lészen kegyetlen örökké ellenem.

15  Éngem noha mostan elõle elûze,
Búcsúmot úgy adá, mint számkivetésre,
De talám meg végre
Jutok õnékie valaha eszébe.

16  Azért immár nékem el kell most indulnom,
De elmémet ugyan itt kell nálad hadnom,
Rólad gondolkodnom,
Légyen Isten hozzád, édes vigasztalóm!

17  Nem úgy mégyek el, hogy lennék nálad nélkül,
Mert miként hogy test nem élhet lélek nélkül,
Így te szerelmedtûl
Soha nem válhatom meg halálom nélkül.

18  Ne felejts el azért te is, kérlek, engem,
Ha immár elûzél, csak ne gyûlölj, lelkem,
Enyhíts meg szerelmem,
Mondd: Ez bizony igen szeret vala engem.

19  Az versszerzõ neve fel vagyon jegyezve,
Könnyhullatásiban rendelte ezt egybe.
Keserves énekbe;
Ha Istent szereted, ne tréfálj meg érte!