ACTUS II. SCENA I.

Julia magában szól, elmélkedvén régi szerelmérõl.

JULIA.                      Nem hiszem, hogy ég alatt, föld kerekségében asszonyállat énnálamnál nyavalyásb, szerencsétlenb ez világon lehessen senki. Én az én atyám házától, azhol nagy gazdagon, nagy kényemre-kedvemre fölnõttem s nevel­kedtem vala, holott szép, lágy puha ágyon háltam, most messze kibujdosván, az kietlenben élek, s gyászot viselek, ágak közé, földen, köven, hol heverek. Bizony, hogy minden hitem ez volt, hogy nemsokára véget érne az én keserves bujdosásomban az nevemnek s állapatomnak elváltozása, hamarébb is megtalálom így az én lelkemtõl szakadt Thyrsise­met. De igen megcsala az reménség, mert látom, hogy mégsem elégedett meg az gonosz szerencse az én keserõ búmmal. Ó, régi, átkozott s igen gonosz szerencse! Mért ádád, hogyha ilyen hamar akarál tõle megfosztani? Ó, kegyetlen, istentelen irégység! Ha immár minden jómtól megfosztottál, fosztottál volna meg életemtõl is; hogyha az én szerelmes Thyrsisem méreg miá alított engem megholtnak lenni, s azon való bújában adta bujdosásra magát, ádtad volna, hitt volna bizon dolgot, s holtam volna meg ugyan valóban, hogy ok nélkül ne bujdosnék miattam nyomorultan ez világ kerekségében gében széllyel, szegén nyavalyás!

ACTUS II. SCENA II.

Briseida s Julia szól egymással.

BRISEIDA.               Isten ádjon jó napot, Julia, meg hozzád jüvék!

JULIA.                      Valami nagy gondod vagyon most? Ne bántson, Istenért kérlek!

BRISEIDA.               Nézsze, mit beszél! Azt sem tudja, mi szóm vagyon véle!

JULIA.                      Talám tudom. Fogadjuk, ismét az Credulus szerelmirõl akarsz, s egyéb hû szokásod szerént, trécselni vélem s elõttem!

BRISEIDA.               Reá találád. De csak egy kicsin dolgon esedezik szegén, kit ha meg nem engedsz, embernek sem tartlak, hanem kõnek ezután. Csak azon könyö­rög, nézszed, hogy elõttem beszélhessen vagy két szót véled.

JULIA.                      Jaj, jó Briseida, mit beszélsz? Lám, azelõtt is sokszor megmondottam, hogy mindketten csak héában halásztok, afelõl mást kereshettek. Kérlek, Istenért, mondd meg néki, vesse másban reménségét, mert elõbb elfut az oroszlány az szarvas elõtt, mint én elváltoztassam az én tökéllett s elvégezett tiszta szándékomot!

BRISEIDA.               Ki kemény vagy! Bárcsak ezeredrészét érzenéd is az fájdalomnak, kiket õ szenved éretted, nyavalyás, bizony megszelídülnél s jobban beszélnél! Ha csak azt sem akarod szegénnek megengedni? Nem-é?

JULIA.                      Lám, mondom, hogy nem, nem, nem! Mégsem érted-é?

BRISEIDA.               Vaj, esztelen, lészen még oly idõ, hogy ez mostani dolgodot bizony megbánod; olykor, mikor nem tehetsz róla, akkor fordítanád meg örömest az szókot, ha lehetne, de késõ lész akkor! Ilyen szép s ilyen nevezetes s ilyen jeles legén szeret tégedet, kinek sohol itt az környékben nincsen mása, s mégsem kell néked? Nem olyan ám az, mint némely tejes szájók, kiknek, mint hogy serte snincs az orcájokon, azonképpen okosság snincsen fejekben. Hallod, mely hajlandók s mint nyargalnak s mint változnak té-tova az szerelemben. Akármely szépecskék tekintetre is, de oly könnyen mozdulnak, mint az aszú levél, akármi kis szél elõtt is. Talám azt hiszed, hogy rút véle, hogy ilyen szakállos? Hiszem azzal szép az férfi! Mit ér az fa zöld levél nélkül, s az ló is minémö az serén nélkül? Az madarak tollokkal s juhok gyapjakkal ékesek, s az legénnek is az szakálla ád szépséget, tekintetet és becsületet.

JULIA.                      S no medgyünk néki, ha szakállos? Metszek a szakállal, aggságával s nemzetségével s akár okosságával, ha semmit nem gondolok õmagával?

BRISEIDA.               Ha mindezekkel nem gondolsz, gondolj gazdagságával! Nincs itt sohul nálánál marhásb ember, s ha azzal nem gondolsz, ottan csak az tudomá­nyá­val gondolj! Hiszem tudod, minémõ bölcs, hogy csak éneket is különb-különbféle szép nótákra mond. Az erdõk is úgyan zöngenek, az madarak repösnek belé, sõt még az szép vadak is örölnek örömekben, de még Echo is, noha tündérasszon, megfelel néha verseire, mikor valamirõl szól néki; s ezt nem szereted ám te? Nézhetdsze, talám azt akarnád, hogy felakasztaná magát éretted?

JULIA.                      Attól nem kell félteni, nem veszti el magát, nem hirtelenkedik véle! Bár ne félts, nem oly berce!

BRISEIDA.               Miben tetszik meg inkább az halandó természet az kegyesség s nemes erkölcs, mint ha azt szereti ember, azkit tisztességére szeret? Felette bízol, jó leányom, szépségedhez, ifjúságodhoz! Nem tudod-é, hogy szépség kevés ideig tart, s igen múlandó, romlandó jószág az emberben, s oly, kit az idõ is, nemcsak az betegség vagy gondviseletlenség vehet el embertõl? Ne kételkedjél azért, ha szinte oly fejér vagy is, mint az hó s oly piros, mint az rózsa, mert tudod, az hó is hamar elolvad, s az rózsák is hamar elhullnak.

JULIA.                      Csak héában, héában hányod az borsót az falra, csak héában hegedölsz az malomban, mert nem szeretem sem most sem ezután; hiszem, érted immár.

BRISEIDA.               Nem tudom, mi vagy ez három közül: kegyetlen-é, vagy istentelen, vagy talám az szégyentõl rettegsz, s abban nem mersz szerelemben élni? Annak módját leljük! Ez széles világ tudja, hogy még az mennybéli Jupiter is forgott szerelemben. Szeretõje kedveért néha bikává s néha aranyesõvé s néha emez-amazzá tûnt.

JULIA.                      Ó, lám, ugyan megkeserítel! Te az szerelmet beszéled nékem, én penig tudom régen, mi ûzõ, mert sok ideje immár, hogy sok keserves nyilait hordozom szívemben! Régen esmérem immár súlyos voltát az átkozott­nak! Most sem egyébért lakom az erdõben, hanem hogy híven és igazán szeretek, s fogadásomban tökéletesen megállok, míg élek!

BRISEIDA.               Nem értem, vérem, mit beszélsz? Szólj nyilván, édesem!

JULIA.                      Hadd járjon! Ne keseríts ennél is inkább, másszor oztán megmondom!

BRISEIDA.               Értem szavából, hogy jól esméri az szerelmet, noha azt tetteti, mintha nem esmérné. Ha azért nem kedveled Credulust, hogy juhászember, az semmi, mert Apollo is õrzett barmot szerelmeért. Adonis azonképpen, de azért sokszor feködt ölében Venusnak. Ha szégyenled, azt gondolod, hogy talám végére is szemedre vetné, s azt mondaná, hogy temagadnak is volt kedved az õ szerelméhez, az semmi. Bár engedett légyen az, hagyd reám, önmagam elhitetem véle, hogy immár te ingyen sem tudtad, hanem én csaltalak meg, s õ is erõvel vett reá, s még õmaga is azt fogja mondani, hogy együgyõ menyecske lévén, nem állhattál ellene az õ hatalmának is, s az én csalárdságomnak is.

JULIA.                      De csak kár, hogy szólasz, mert bizon semmi nem kell benne. Szinte elkésem miattad. Elmégyek Mirtinámhoz, amaz domb megett vár, hogy együtt madarásszunk.

BRISEIDA.               Eredj, eredj! Nem hadlak, míg mégy ezen, mert az sok vágással dõl le az nagy fa. Ennél keménebbet is engeszteltem én meg! Hadd csak, el nem mégy, még meglátd, kegyetlenke, ha talám nem tudom, mint kerölnél is!

ACTUS II. SCENA III.

Sylvanussal az régi szeretõje, Galatea szól.

SYLVANUS.           Ó, siralmas nap, hogy sohol nem találhatok az én édes, szerelmes Juliámot!

GALATEA.              Egészséggel, lelkem, Sylvane!

SYLVANUS.           Istenért kérlek, hagyj békét, tarts dolgod, nem kellesz!

GALATEA.              Volt az ideje, hogy kellettem, nem ûzsz vala így el akkor. Jól tudom, hogy immár elvetettél elõled, maga egyszer az én kezeimet mondod vala gyö­nyör­ségeseknek, hóhoz, fejér liliomhoz, alabástromhoz, azokhoz hason­lí­tod vala: az én szememet penig az temagad szemed világának nevezed vala, kikkel bár kedvetlen vagy nem akaratommal tekintettem is reád: boldognak mondottad magadot utána. Ha penig csak hozzád szóltam is fél esztendõben egyszer, nem tudtál örömedben mit tenni. Sõt egyszer valami hitván gombostûmet is kaptad vala el, kivel az fátyolt egyengetém az fejemen; az jut-é eszedben, mint szeretéd, mint böcsüléd? Úgy tartottad, mint egy szûfájás ellen való ereklyét! Ha azért akkor oly igen szerettél, s mindenem oly igen tetszett, most miért gyûlölsz oly igen? Miért ûzsz el? Mi okaért futsz éntõlem? Miért nem szólsz vélem? Valyon nem azon haj, kéz avagy száj-é ez most is, azmint azelõtt volt?

SYLVANUS.           Azt nem tagadom. De akaratja egyikünknek sem az most, azki akkor volt. Jut-é eszedben, hogy az bárányfi sem ója jobban magát az farkastúl, mint te óvod vala akkor magadot éntõlem? Akkor, mondok, mikor az édes szerelmesemet érted elhagyván, inkább szeretlek vala téged, mint az gerlice az õ egyetlenegy társát. Én is azért mostan inkább gyûlöllek, mint az kígyó az pávát. Ha te akkor mosolygottál az én siralmimon, méltó, hogy én is vigadjak s nevessek most az tiéden. Azmikor én akartam, te akkor nem akartad. Viszont azért én is nem akarom immár most, azmikor te akarnád, csak ennek okaért, hogy valamit kívántam, szerettem, azt most mind gyûlölem s útálom.

GALATEA.              Tudja az igaz Isten, hogy akkor sem gyûlöltelek én tégedet. Ha szinte valami idegennek mutattam is magamot hozzád, azt az emberek nyelvétõl való féltemben is míveltem. Fõképpen azért, hogy az tökéletességet s töredelmességet akartam benned keresni, s oztán, hogy kevés keserõ után jobb ûzõven esnék az szerelemnek édes gyümölcse. Ah, Sylvane, Sylvane, ki méltán viseled az neved, tudniillik az vadember nevet, mert nemcsak szódról s dolgaidról, hanem nevedrõl is megtetszik az te vad természetednek kegyetlen volta! Tudom, jól tudom, hogy Juliára veszett eszed; ki igaz, hogy nálamnál ifjabb, de hozzád bizon sem hívebb, sem tökéletesb, s ha szinte oly ifjú nem vagyok is, mint õ, de rútabbnak ugyan nem tartom azért magamot nálánál én is. Azmi penig igazságot, hívséget s tökéletességet illeti, arra sem õnálánál, sem másnál senkinél ez világon alábbvalónak magamot nem tartom. Sõt ha valami dicséretet vagy jutalmat érdemel ez világon emberek között az tiszta s tökéletes jámborság, én vagyok az, ki bátor szívvel merek azzal kérkedni, hogy egy állat ez föld kerekségében senki nincs, ki annak jutalmát s hasznát igazabban s méltábban megérdemli nálamnál.

SYLVANUS.           Elmégyek elõle, mert az napestig sem hágy békét!

GALATEA.              Juss, fuss! Nézsze, mint mégyen az kegyetlen! Ó, én keserves szeren­csém, mely sanyarúképpen gyötresz engem, hogy azt kell követnem, az után kell fáradnom kedvem ellen is, azki elfut elõttem! Ó, te hamis szerelem, miért erõltetsz annak szerelmére, azki ilyen igen gyûlöli szegén fejemet? Mostan vészem eszemben, hogy igaz volt, azmit egyszer beszél vala énnékem Briseida, az szerelemnek igen tudós doktora, hogy azkit ember merésznek, szorgalmatosnak vél az szerelemben, arra igaz, hogy ritkán kell csak jó szemmel is tekinteni, hogy ne hagyjon ember bizodal­mat magán venni, ne alítsa embert közmarhává, hanem száján kell visel­de­gélni jó reménséggel, úgy, hogy az kedvetlen tekéntet is kegyelem gyanánt essék néki, de azért ember oztán ha megtapasztalja tökéletessé­gét, s nyilván látja, hogy nincs mit félni tõle s miért kételkedni hozzá, azkor oztán jó kedved mutasd hozzá néki, hogy az keménség ki ne ûzze az szerelmet szívébõl; mert igen ritkán szokott az szerelemnek újonnan gyúlt tüze oly sokáig égni, hol reménséget nem raknak reá s bizodalom­mal nem gerjesztik. Ó, vajha fogadtam volna, s nem kegyetlenkedtem volna azkor ellene, azmikor sok próbálás után nagy szántalan dologban megbizonyította vala tökéletes szerelmét hozzám, most bezzeg nem nyelnék ennyi keserõ sok bút!

ACTUS II. SCENA IV.

Briseida szól Credulussal.

BRISEIDA.               Ám lásd, ám, ha ilyen rossz ember hazugságához képest kell kétséget s gyanóságot fejedre venned! Csudálom, eszes ember lévén hogy ezféle bolondságot hiszesz. Egy csepp igazság nincs abban! Hamarébb laknak az halak az száraz homokon, mint az Sylvanus felöl én ezt elhiggyem.

CREDULUS.            Hát immár mi hasznaért mondta Dienes énnékem, olyan együgyõ paraszt ember valván, ha igaz nem volna? Hohó, most vészem eszemben, miért sétál volt gyakorta alá s fel Sylvanus uram az Julia háza elõtt!

BRISEIDA.               Egyéb szükségeért nem volt-é szabad azon elmenni?

CREDULUS.            Mi szükség volt valyon szinte olyan gyakorta ballagni alá s fel? Vaj, hogy nem tudod, hogy az horgon vagyon az eledel, kire az halakot csalogatják?

BRISEIDA.               Ott vagyon az icce, csaknem mondám, mi! Felséges Isten, valyon szeretett-é valaha valaki úgy, hogy mástól nem féltette volna szerelmesét, s ki úgyan ne kételkedett s gyanakodott volna szerelmeséhez soha?

CREDULUS.            Ok nélkül bizon igen bolondság, azki gyanakodik, de azminek ember bi­zo­nyos jelét látja, annál is nagyobb bolondság, ha mégsem vészi eszében!

BRISEIDA.               Valyon melyik jelben esméred, hogy szerelmedben elárult Sylvanus?

CREDULUS.            Micsoda nagyobb jel kell annál, ha látom, hogy Julia, ha csak reá tekintek is, ottan lehajtja fejét, elfordolván tõlem, menten mégyen elõlem? Kicsoda oly vak, azki okát annak eszében ne végye?

BRISEIDA.               Nyavalyás, ki álmos! Serkenj fel, szegény, s teröld meg szemedet! Nézhetdsze, mivel álmodnak néha õmagokban az szerelmesek! Hallád, uramfia, csak most kezdett-é ily kemén lenni Julia hozzád? Tekintett-é inkább valaha jobb szemmel reád? Valyon hol trécselt s hol nevetkezett kegyelmetek egymással, s ki látta, hogy Sylvanussal nyájaskodott volna? Látd-é, balgatag, mint vagyon a dolog!

CREDULUS.            No, hadd járjon, az nap el nem mégyen s el nem nyugszik addig, hanem nyilván végire mégyek, valamint s valahogy járok; mert azminémõ nagy búsulás lelkemre szállott amiatt, lehetetlen dolog, hogy csak egy csepp nyugodalmam is lehessen, valóban míg nem értem az dolgot, mint vagyon.

BRISEIDA.               Ó, dühös gyanóság! Mely igen elfolyja embernek szívét az te halálos mérged! Ím, mely hamar bétölted keserõ méreggel az oly szíveket, azkiket az szerelem gyönyörõséggel s édességgel táplál! De te, Credule, énnékem azután békét hagyj, ne kunyorálj utánam, s ne tudakozzál tõlem, ha Julia enheszik-é hozzád vagy nem, se ne supplikálj azon, hogy õtet hozzád hajtsam, hanem fogj máshoz, mert azért, hogy ily hamisat hiszesz felõle! Mert ha ezután melletted szólok bár, ugyan ha talám!

CREDULUS.            Látod-é, szép dolog, Istenemre mondom, még õ haragszik, hogy káromon törõdöm! Semminek tartod-é te azt hogy ilyen nagy szerelmes jómtól, sõt az éltetõ lelkemtõl fosztják meg szegén fejemet?

BRISEIDA.               Istenért, ne bolondoskodjál, s vesd ki szívedbõl ez ok nélkül való hamis gyanóságot, s higgy meg engem is valaha vagy egy dologban, mert én tudom, mit beszélek; s fogadj szót, könyörögj Juliának, ne gondolj véle, ha szinte haragoson tekint is reád. Nem látod-é, az tulok is mit mível, mikor megszélheszik? Mint rúgkapál, öklel, de azért ugyan nemsokára megszelédül, s viseli az igát. Az régi fenyûfa is elég kemén, de azért sok vágással ugyan ledûl, sõt még az erõs kõsziklákon is megtetszik néhol az hangyanyom is, ahol sok hangyák járnak. Könyörögj csak gyakran, fohászkodjál sírván elõtte, tudd, hogy nem ártasz véle.

CREDULUS.            Veszék! S te nem akarsz-é hát azután mellettem szólni? Nem elég-é, hogy elárula Sylvanus, hogy te is elállasz mellõlem? Azmi az néki való könyör­gést illeti, azt én nem tudom, de mondd meg, ha ugyan nem akarsz-é ezután szolgálóm lenni elõtte?

BRISEIDA.               Ne ádja Isten, hogy én megszûnjem valaha tenéked szolgálni! Sõt jó lelkiesméretem szerint mondhatom, hogy sohol senki snincs jobb akaród néked énnálamnál, s ha az erdõ szólhatna, azzal bizonyítanám, hogy szántalanszor szólottam melletted Juliának. De hogy azt hagyom, hogy magad szólj s könyörögj néki, azt csak azért mondom, mert nékem úgy tetszik, hogy foganatosb sokkal akármely asszonnak is az szerelmének maga szava, mint izengetése s az írás. De sem az követ, sem az levél nem jelent alázatosságot, sem bocsát szíve szerint oly fohászkodásokot, sem oly keserves könyveket nem hullat, mint az szokott szeretõje elõtt hullatni, azki az levelet vagy az követet küldette ki. Mikor szeretõjével beszél, úgy tetszik, hogy mindent, azmit szól, Cupido vagy Venus õ maga súgna fülében.

CREDULUS.            Meglehet, hogy talám fog valami végre, ha nem mindjárt is, embernek buzgó könyörgése az olyan asszonnál, azkinek dicsõséges színe az emberi képet meg nem haladta, vagy azki csak oly, ha igen szép is, mint ez világon kivált szépek közül egyik. De nem nagy lehet itt az dolog! Látd-é, minénõk ennek az szemei, s mivel szebb akármely tündérasszonnál is, midõn té-tova kegyesen düjtögeti, mely nagy szerelemmel szikráznak széllyel! Kikkel néha, mikor akaratjával vígan tekint reám, tudod; mint az hó az verõfénben, úgy olvadok el az õ szerelmiben. Miképpen hogy az leppentõcske az gyertyalánghoz való örömiben az gyertyalángban akartva üti magát, én is örömest fûtem az õ kedveért nagy szerelemben lelkemet. De viszont ha kedvetlen tekint reám, mint az bálván, csak el nem esém, mint reméntelen ember, ijedtemben csak elhalok s elhûlök elõtte, ki miatt minden színem ottan elváltozik. Néha, mint egy néma, csak szólni sem tudok, s annyira vagyok immár, hogy ha az véghetetlen keserõségbõl valami jótételeddel ki nem mentesz, majd életemnek is vége lészen. Tõled függ azért, édes asszonyom, az én életemnek minden reménsége!

BRISEIDA.               Ne keseregj! Ím, fogadom, hogy ismét szemben mégyek véle. De ha valahogy ezenben Julia, az te szerelmes ellenséged reád talál, ha szinte meg nem mersz is véle víni, de el ne fuss elõle, hanem vess ellene néki, ha vágni nem mersz is hozzá. Ne félj semmit, ha szinte haraggal lõtt reád szemibõl az szerelemnek tüzes nyilával, mert gyakorta elöljárója az igaz szerelemnek az keménség s az ellenkedés.

CREDULUS.            Azt mívelem, azmit mondasz. Ím, ide kell egy barátomhoz mennem. Isten hozzád. Ajánlom szolgálatomot s az én életemet is.

BRISEIDA.               Nem kell annak ajánlás, azkitõl szorgalmatos gondviselés vagyon. Eredj, viseljen Isten s az szerelem jó szerencsével!