ACTUS III. SCENA I.

CREDULUS.            Ahol látom távul, hogy az ágak között egy igen szép kegyes jődögél. Úgy tetszik, azmint az képiről esmérem, hogy Julia, ha az szemem meg nem csal, ki Juliánál egyebet sem tud nézni. Ő bizon, ő! Ó, boldog virágocs­kák, kik viselitek az ő áldott lábacskáinak nyomdokát, ugyan irillem, hogy lábaival illet benneteket. Most ideje immár az én nyavalyám beszélésének és gyógyétásomnak. No, hozzá hát, én nyelvem, s szólj néki, és kegyelmet kérvén nyerj segedelmet tőle! Mit félsz? Hiszem lám, ő maga, az Szerelem bátorít s tanít, mit kellessék szólnod! Ó, te felséges szép Venus asszon, ádj, kérlek, oly erőt s oly hatalmat most énnékem, nagy keserves szolgádnak, hogy gerjeszthessen fel ennek szívében siralmas könyörgésemmel az kegyességet s kegyelmességet! Szép virágok közt járó szép virág, Isten töltse bé minden kívánságodot!

JULIA.                      Az gondom most, hogy véled trécseljek!

CREDULUS.            Ha valaha csak egy mákszemnyire megestél valaki könyörgésén, állj, az élõ Istenért, ne siess ilyen igen el tõlem! Érzed-é, hogy az verõfény is mely héven süt mostan? Nincs semmi, látd, sem madár, ki most az árnyékon nem nyugodnék, vagy csergõ pataknál az jószagú füvekben vagy zöld ágak között fán, az hûvesben! Állj, kérlek, egy kevéssé, s ne tilts el siralmas szemeimet az te régen kívánt szép szemeidnek nézésétõl! Vedd hozzád az én esedezésemet, s engedjed hallgatnom az te szódnak gyönyörû édes beszédét! Nem vétek bizon könyörgésemmel semmit teellened, és majd ugyan elmehetsz oztán, mert még igen fönn az nap!

JULIA.                      Mondd el hát gyorsan versed, ím, meghallgatom. De mi hasznod benne, ha tudod, hogy csak kár, hogy beszélsz?

CREDULUS.            Tudod, szerelmes édes egyetlenegy lelkem, hogy azulta immár kétszer ruházta zöldben az kedves tavasz az széles földet, megadván az füveknek is az szép virágokat, az fáknak is különb-különbféle szép gyümölcsöket, azmiulta szerelmedre felgerjedvén szép szemeidnek mennyei világossá­gával szívemet, édesem, eltolvajlottad. Azulta magad vagy bizonságom, hogy mind csak az utánad való keserves kiáltásim zöngöttek az vadon erdõk között. Hovatovább mind csak kegyetlenkedtél rajtam.

JULIA.                      Azmikor az emberek az juhokot az farkasra bízzák, s azmikor az füle­mi­lék az tengerben szólanak, akkor lészek én is kegyes s szerelmes hozzád.

CREDULUS.            Ki hinné, fölséges Isten, hogy ilyen angyali szépségben, efféle kegyesnek szívében ilyen nagy istentelenség és szörnyû kegyetlenség uralkodjék? Talám imez repedezett kõszikláktúl születtél? Vagy Carthago határiban termett oroszlán tejét ittad? Vagy az armeniai párduszok csöcseit szoptad, azminémö kegyetlen vagy? Az szép Diana, az vadászásnak istenasszonya gyakran elhadta múlatságát, s figyelmetesen hallgatta az én verseimnek siralmát. Sõt még az erdõk, hegyek, völgyek, berkek, kövek is, hallván az én keserves énekimet, mellettem keservesen megzöngöttek. Csak te egyedül, szép Julia, hogy istentelenképpen nem könyörülsz rajtam, sõt látom, hogy szinte úgy élsz kínommal s könnyhullatásimmal, mint egy kedves eledellel!

JULIA.                      Tisztes kis eledel bátor! Nem veszed-é eszedben, szegény, hogy inkább idegenítesz, mint édesítesz magadhoz effélével engem? Ha nyilván látod, hogy semmit nem használsz énnálam az sok sírásoddal, miért sírsz minduntalan elõttem? Mint vetekedel, mint gyötred magadot?

CREDULUS.            Kételen vagyok véle, mert az nagy szerelem és az te szépségedtûl megbírt eszem s felgerjedett kívánságom erõltet reá. Szólnom kell azért s sírnom, nem hallgathatok akaratom ellen is, azért az szerelmet szidjad bennem, kegyetlen, s ne engemet; jóllehet én sem képtelen, sem tiszteletlen, sem lehetetlen dolgot nem kívánok, hanem csak azon könyörgök, hogy ne légyen ellened, hanem légyen szabad bátran szép szemeidre néznem.

JULIA.                      Bizon szánom, veszett, nyavalyádot, s bánom, hogy az igaz szerelem miatt vallasz ennyi sok bút, s bánom azt is, szívem szerint, hogy ha akarnám is, nem segíthetlek, s nem könnyebbíthetlek semmivel. Azért lássad, mert engemet csak héában igyekezel hozzád hajtani.

CREDULUS.            Ha az Isten mind az mennyei s földi szépségeket épen s dicsõségesképpen teremtette, mi dolog, hogy szívedet az kegyességben részetlenné tötte? Nem tudod-é, hogy oly szinte az szépség az kegyesség nélkül, mint az jó kút az forrás nélkül s mint az szép fiatal zöld ág gyümölcs nélkül? Ha azt tartod, hogy nem érdemlem az te szerelmedet, ámbár ne szeress engem, csak engedd azt, hogy én szeresselek tégedet, s ha szinte nem kedveled s nem becsüled is, mégis, csak ne útáld teljességgel az én szerelmemet, s ha szerelmesed nem lehetek is, légyek ottan csak rabod, míg élek.

JULIA.                      Nem kell sem szerelmed, sem szolgálatod, sem rabságod, akárki szeretõje, szolgája, rabja légy, csak nékem hagyj békét! Én elmégyek.

CREDULUS.            Ne siess, én édes fényes napom, mert ha te elmégy, én majd úgy maradok az keserõségben, mint az nap nélkül való setétségben. Úristen, mit vétettem oly nagyot ellened, hogy hozzám nem engeszteled? Ó, Szerelem, Szerelem, mikor szegtem meg az te törvényedet, hogy ellenem így keményíted? Lám, senkit nem gyûlöl énnálamnál inkább ez világon! De mit panaszolkodom héában, ha mind csak Sylvanus ennek az oka. Hála­dat­lan, tökéletlen rossz ember, tetõled reménlettem segítséget, tetõled vár­tam minden jót, néked jelentettem meg minden szerelmes kívánsá­gimot, igaznak alítván téged, áruló, s nézhetdsze, mint árulsz el! De bár reméntelenül haljak meg, ha magam két kezivel nem állom bosszúmot meg rajtad!

ACTUS III. SCENA II.

Sylvanus énekelve beszél az tündérasszonnal, Echóval.

SYLVANUS.           Nappal vagyon az féléken nyulaknak az agarak, vizslák miatt bántások, s az halaknak is nappal vetik meg az hálókot s horgot, s az szántó barom is akkor viseli az igát. De éjjelre kélve, midõn az fejér hold felterjeszti világát, mind nyulak, halak, barmok békével nyugosznak. Csak egyedül nékem, hogy sem éjjel, sem nappal nincs semmi nyugodalmom, mert mind éjjel-nappal csak az szerelem tüziben égek. De majd ez kõszálnak panaszolkodom énekemmel:

Ó, magas kõsziklák, kietlenben nõtt fák,
kik nagy szerelmem tüzén
Igaz bizonságim vadtok, mert kínjaim
tudjátok, szinte mint én,
Ki látta éltében, hogy így haljon-vésszen
más, mint én, szerelmesén?

ECHO:                      ÉN.

Ki felele nékem? Távul az erdõben
lõn ugyan valami szó,
Talám egyik tündér jár itt valamiért
vagy valami nyúlászó;
Ha ló nem nyerített, ki itt csörögetett,
ha lábain volt békó?

ECHO:                      ECHO.

Echo, nagy kínomba, kibe szép Julia
engem vertengeni hágy,
Mi könnyebbíthet meg, s mitûl lészen esmeg
kemény szíve hozzám lágy?
Régi gyötrelmimet mi enyhítheti meg,
s mi az, mire lelkem vágy?

ECHO:                      ÁGY.

Ágy, igazán mondád, de mondd meg azt is hát,
ott ki vigasztalhatna?
Búm helyett örömet, gyönyörû életet
nékem ott ki adhatna?
Igazán ki neve, kit jómnak felette
lelkem oda kívanna?

ECHO:                      ANNA.

Azt bizony megvallom, de jó szolgálatom
kedves-é néki vagy nem?
Szép Julia-Annám lészen-é jó hozzám,
s megkegyelmez-é nékem?
Hogy régen szolgálom, lészen-é jutalmom,
s kell-é jót reménlenem?

ECHO:                      NEM.

Kegyetlenségéért, tûrtem sok kínjáért,
hát még Istentül sem fél?
Õ fejér mellyében, mint szép lágy fészekben,
kegyetlenség hogyhogy él?
Mert mint nyelved beszél, búmmal én hiszem, él,
ó, mely igen nem kémél!

ECHO:                      ÉL.

Ó, hová légyek hát, tûrvén ennyi kínját,
kivel vett körös-köröl?
Nincs út szerelméhez, mert már elvetett ez
kegyes szemei elõl,
Vetett gyötrelemre, s még meg is öl végre,
amint látom, hogy gyûlöl.

ECHO:                      ÖL.

Már csak mutasd módját, mint olthassam lángját
szerelmemnek, ki csak nõ,
Mert hogy így szeretem, s jutalmát nem érzem,
oka talám nem is õ,
Hanem más gonosz nõ, ördöngös bûvölõ,
mert kegyes õ, semmint kõ.

ECHO:                      Õ.

Hát medgyek, én veszett, kit szerelem éget,
s kit már õ bé nem fogad?
Szívem régi búmban, mint szép virág nyárban,
szinte igaz úgy hervad;
Azért ádj tanácsot, szánd meg nyavalyámot,
ha sebemet gyógyíthatd!

ECHO:                      HADD!

Vajha elhagyhatnám, volna mi nyavalyám?
De lá, szívem mint gerjed,
Ha gyenge orcáján, mint Pünkösd rózsáján,
látom, hogy színe terjed,
Magad se mondanád elhadni, ha látnád;
nézd meg csak, és esmerjed!

ECHO:                      MERJED!

Nem merheti lelkem, hanem ha két kezem
végez ki életembûl;
No, tõrrel, méreggel nagy búmot verem el,
mert kiesém kedvébûl,
Látom, hogy csak gyûlöl, énnékem nem örül,
rajtam nem is könyörül.

ECHO:                      ÖRÜL.

Hogy hihessem én azt, ha látd-é, mint fáraszt
szántalan sok veszéllel?
Szemeim láttára nagy kegyessen másra
nézdegél vidám szemmel,
Énnékem peniglen még szerelmem sem kell,
veszt, sillyeszt gyötrelmekkel.

ECHO:                      KELL!

Ó, vajha kellene, szerelmébe venne,
veszne szívem bánatja,
De nem azt jelenti kemény tekinteti,
s amint magát mutatja,
Hogy esmét szeressen, nem adja az Isten,
noha lelkem imádja.

ECHO:                      ÁDJA!

Ha Isten azt ádja, lelkem viszont áldja
nevét minden idõben,
S talám meg is ádja, és szívét fordítja
hozzám meg szerelemben
Vidám Juliának, ki egyike annak,
kiknek hazájok a Men.

ECHO:                      AMEN.

ACTUS III. SCENA III.

Briseida szól Sylvanussal.

BRISEIDA.               Azmint Juliátúl értem, nem ok nélkül panaszolkodott azért az szegén Credulus, mert azt mondja Julia, hogy úgy jár utána Sylvanus, és oly szakadatlan tõle, mint az galamb édes felétõl.

SYLVANUS.           Ihon jõ Briseida! Immár nem kérdezkedhetem többet Echótól magam felül.

BRISEIDA.               Ihon vagyon az áruló Sylvanus! Ezt kelle Credulussal mívelned? Soha nem hittem, hogy ilyen hamis légy néki!

SYLVANUS.           Sem ujja, sem galléra, eb végye magára. Kérlek, ha lehet, ne korpázz, jó asszonyom, mert nem állhatja az fejem az hév lúgot! De mi bolondságot hiszen Credulus is el felõlem?

BRISEIDA.               Imhol, még tagadja! Mit tagadod, ha még az ágak, fák, kövek is tudják minden álnokságidot? Ha máson cselekedted volna, soha nem bánnám, sem csudálnám, sõt mentenélek, mert én is tudtam ifjú koromban, micsoda az szerelem; ki semmi nem egyéb, hanem egy vak, csalárd gyermek. De Credulust elárulnod bizony nagy bûn, nagy szégyen! Bizon igen bánom, magadért is!

SYLVANUS.           Briseida, megbocsáss! Én Credulust el nem árultam, s te ugyan árulta­tásnak nevezted dolgomot! Bizonyítom az erdõkkel, kik az én tudo­mánytételemet halljátok, hogy nem én vétkem.

BRISEIDA.               Nincs s nem is lehet semmi igaz mentséged! Magadtúl is meg kellene pirulnod Juliát szerettedben, mert nemcsak egyféle árultatást mívelsz ám azzal, hanem kétfélét egyszersmind, mert az te igaz barátodnak, Credulusnak árulója vagy, s az Galateának is azonképpen, kinek vidám szemeit, jut-é eszedben, hogy egyszer az magad szemeinél is inkább szeretted vala? Ez-é az igazság? Ez-é az tökéletesség? Ha egyet nem néznék talám ez szemnél.

SYLVANUS.           Azmint látom, még az füvek s virágok is kikiáltják az én nagy szerelmemet. Látom bizon én magam is, hogy ez szerelemmel én oly nagyot vétek, hogy méltó, ki-ki gyûlöljön érte. Vallom s nem tagadom én magam is! De te, Szerelem, magadra hagyom, hogy nem én vétkem, hanem tiéd, mert azminémõ hálót ennek elõtte az Galateá ábrázatjára énnékem vontál volt, ugyanazont vontad most Julia személyére. De ennek fõ oka azért csak az Galatea tûrhetetlensége, ki miatt midõn reméntelenségben estem volna, s mint egy baba, úgy járnék az mezõn széllyel, akarám az Julia szépségével az Galatea miatt való búmot elvernem, úgy, mint szeggel szeget, de így is csak nyavalyára jutottam, noha bú elõtt futottam.

ACTUS III. SCENA IV.

Dienes szól Galateával.

GALATEA.              Hála Istennek, hogy mégis könnyebb, hogy noha éntõlem fut, de azért ugyan nem utál!

DIENES.                  Egészséggel, virágom! Azt hallom, hogy édesb az szád az lágy sajtnál!

GALATEA.              Értetlen! Lám, olyan vagy, mint az urad!

DIENES.                  Haha, mint haragszik! Lám, mondom, hogy nem mívelem egy kérõdet, hanem tízet. Csak parancsolj, megalkoszunk mi, édes vérem.

GALATEA.              Ki tréfás, ím, uram, mintha hímvarró társam volna!

DIENES.                  Csi, csi, csi, ki kövér! Vajha megfoghatnám!

GALATEA.              Kivel beszélsz?

DIENES.                  Egy tengeliccel. Csi, csi, csi! Nézsze, mint jõ az szómra; ha lépem volna, majd megfoghatnám.

GALATEA.              Meg az ebet! Hagyj békét annak! Ihon látd-é az szép inget? Néked ádom én ezt, ha imez kosárka eperjet elvétetnéd éntõlem az uraddal. Bizony csak ezennel szedtem énmagam két kezivel!

DIENES.                  De ideádod-é az inget?

GALATEA.              Oda.

DIENES.                  Talám csak tréfálsz?

GALATEA.              Nem tréfálok bizony!

DIENES.                  Meg mersz-é rajta eskünni?

GALATEA.              Meg, akár százszor!

DIENES.                  Hogy nékem ádod az inget, ha elveszi Sylvanus tõled az eperjet?

GALATEA.              Néked ádom, lám, mondom, hitemre!

DIENES.                  Add ide az eperjet, s tedd el az inget, hadd álljon készen!

GALATEA.              Bátor valamely órában kéred, odaádom ottan, csak végye el Sylvanus az eperjet!