|
A kis ködmön
Volt a világon, hol nem volt,
volt egy jómódú parasztember, annak volt egy felesége meg egy leánya. Egyszer
odament egy szép fiatal legény másodmagával háztűznézni.
Mindjárt kínálták őket
tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a leányát a pincébe. Lement a leány,
elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt
mondta az apja; amint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztáskő
a pince egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a leány, hogy őérte most
itt vannak a háztűznézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki
egy kisfia, annak ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kisfiú egyszer le
talál szökni a pincébe, csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztáskő
körül, a káposztáskő eldől, a kisfiút agyonüti, kire marad akkor a
kis ködmön? Ezen a leány úgyannyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott
sírt.
Már odafönt nem
győzték várni; leküldte hát az ember a feleségét is:
- Ugyan, anyjuk, eredj
le már, nézd meg, mit csinál az a leány ennyi ideig abban a pincében. Tán a
bort folyatta el, azért nem mer feljönni.
Lement az asszony,
látja, hogy ott sír a leánya az ászokon.
- Hát téged mi lelt,
hogy oly keservesen sírdogálsz?
- Hogyne sírnék,
édesanyám, mikor így meg így elgondoltam jövendőbeli állapotomat. - Azzal
elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony, amint ezt meghallotta, leült a
lánya mellé, ő is rákezdte a sírást.
Nagyon megharagudott már
odafönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül.
- Ejnye szedte-vette, már
bizonyosan a bort folyatták el! Elmegyek, megnézem, hová vesztek.
Lement az ember is, még
akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se tudta elgondolni,
hogy mi bajok akadt.
- Hát ti mit sírtok-rítok? Mi
bajotok esett ilyen hirtelen?!
- Jaj, kedves apjukom, hogyne
sírnánk-rínánk - felelt rá az asszony -, mikor milyen szomorú dolog jutott az
eszünkbe!
Itt elbeszéltek neki mindent,
úgyannyira elkeserítették, hogy az is közibük ült, segített nekik a sírásban.
A kérő se győzte
őket tovább várni, kapta magát, lement utánok a pincébe. Sose tudta mire
vélni, mikor meglátta őket, hogy mit sirathatnak olyan keservesen. Kérdezi
aztán tőlök, azok elbeszélték neki. A kérő, csak kicsibe múlt, hogy
hanyatt nem vágta magát, olyan jóízűt nevetett.
- No - azt mondja -, még ilyen
bolond embereket nem láttam. Hanem most elindulok, addig megyek, míg három
ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor
visszajövök, elveszem a kendtek leányát, ha az Isten is úgy akarja.
Elindult a legény, azokat
otthagyta a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik tetszik. Ment aztán, mendegélt
hetedhét ország ellen, talált egy embert, aki egy nagy rakás diót vasvillával
akart a padlásra felhányni, közelebb megy hozzá, megszólítja:
- Hát kend, atyafi, mit csinál
azzal a dióval?
- Én bizony nagy
munkában vagyok. Már fél esztendő óta mindig hányom ezt a diót, de sehogy
se tudom fölhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek száz
forintot, aki valami módon felszállítaná.
- No hát majd
felszállítom én - mondja a kérő. Azzal elővett egy vékát, félóra
alatt mind felhordta a diót. Mindjárt megkapta a száz forintot, továbbment
vele.
"No - gondolta
magában -, akadtam már egy bolondra."
Megint ment, mendegélt,
talált egy embert. Csak nézte, csak nézte, hogy mit csinál. De sehogy se tudta
eltalálni. A kezében volt egy teknő, azzal hol kiszaladt, hol be egy olyan
házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyukforma ajtója; odamegy
hozzá, megszólítja:
- Jó napot adjon Isten, földi!
Hát miben fáradozik kend?
- Fogadj Isten, atyafi! Hát
biz én a tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem
tudom, miféle istencsudája, hogy olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen
világos, pedig semmit se csinál neki; én meg, mióta készen van, mindig azt
csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknővel, látja kend, most is
abban munkálkodom; de adnék is száz forintot annak az embernek, aki világossá
tudná tenni.
- No, majd világossá teszem én
- mondja rá a legény. Elővett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az
ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos lett a ház. A legény megkapta itt is a száz
forintot, azzal ezt is otthagyta.
"No - gondolta magában -,
akadtam már második bolondra is."
Megint mendegélt, talált egy
asszonyt, aki a kiscsirkéit erővel dugdosta volna egy kotló alá.
Megszólítja a legény:
- Hát kend, nénémasszony, mit
csinál?
- Biz én, öcsém, ezeket a
csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogyha szerteszéjjel
szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogy se tudom aládugni, mert ha
egyik felől bedugom, a másik felől kibúvik. Adnék is száz forintot
annak az embernek, aki jó tanácsot tudna adni, hogy mitévő legyek velök.
- Én megmondom, nénémasszony,
sose dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá, majd ha a kotló héját lát,
dugdosás nélkül is maga alá veszi őket.
Az asszony nagyon megörült a
jó tanácsnak, mindjárt odaadta a legénynek a száz forintot. Az is megörült
neki, mindjárt visszaindult.
"No, hála Istennek -
gondolta magában -, megtaláltam mind a három bolondot."
Mihelyt hazaért, mindjárt
elkendőzte a leányt, két hét múlva a lakodalmat is megtartották. Többet
aztán nem is hallottam felőlök, csak annyit, hogy lett nekik egy kisfiúk,
vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskő nem ütötte agyon. Még most is élnek, ha
meg nem haltak.
|