|
Két holnapig vártam
Vince, irásodat,
S már törõdve néztem olasz szokásodat,
Hogy lemondván magyar hiv indulatodról,
Indulataiddal régi barátodról,
Róma kerittése vet határt kedvednek,
Mellyben feltalálod tetszését szivednek.
Hibáztam! mert szeretsz, vettem bizonyságát
Olvasván feljedzett okod valóságát;
Hidd el, ismét ujra kezdtem életemet,
Ismét kettõztettem hozzád szerelmemet,
S még fel sem oldoztam leveled bilincsét,
Már szivem tárháza néked adta kincsét!
Természetnek ura, láthatatlan felség,
Kinek töményezik magosság és mélség!
Alkotó kezednek az volt remekmive,
Hogy érzékennyé lett az embernek szive.
Ebbõl szivárkodnak ama szent kötések,
Ebbõl pajtásoknak foly egyesülések,
Ez szüli országok s népek társosságát,
Mert erre épitti ki-ki bátorságát.
Ennek köszönhettyük mi is hivségünket,
Mellyel cimerezzük régi szerelmünket!
De majd elragadnak heves indulatim
S unalmadra válnak lantoló szavaim.
Inkább örömömet fessék le verseim,
Mellyel részegednek érzékeny részeim,
Hogy olly szerencséssen töltöd napjaidat
S egészségben látod minden tagjaidat.
Ez! ez! szivem Vincém, amin örvendezek,
Ezért az egeknek méltán esedezek,
Mert attól féltettem leginkább sorsodat,
Nehogy Róma lássa gyászos koporsódat.
Áh Róma, melly igen kedvezel szivemnek,
Midõn vig napokat engedsz más felemnek.
Tisztelem már benned világnak biróját,
Mert te pörditheted Lakhesis orsóját.
Vallyon mi ötlõdik tovább szemeimben?
Áh elmerül orcám örömkönyveimben,
Midõn az oltárnál képzellek állani,
S a testesült igét kezedbe szállani!
Látom, mint feredel könyvhullajtásidban,
Látom, hogy reszkedel szent sohajtásidban.
Kérhetlek-é szived hajlandóságára,
Hogy egy-két sohajtást tégy társod számára?
De már fogyatkozik lantomnak hangzása,
Szenvedt ujjaimnak gáncsos mozdulása.
Inkább szabad szóra eresztem nyelvemet,
Mellybõl most bõvebben vedd üzenetemet.
Nagyszombat, 14.
Augustusban 1777.
|