|
Barátom, nem birok felhevült szivemmel,
Oceán habjait képezem kedvemmel.
A magyar iróknak gyullaszt serénsége,
Kik tollával ujjul nyelvünk ékessége.
Hidd el, alig hittem szikrázó szememnek,
Midõn fényét láttom született nyelvemnek.
Hogy magyaról olvas! idegennek véltem,
Mig végre eszemtõl bizonyságot kértem.
Aggot Orczit látom mint a sast ifjadni,
Sebes szárnyaitól felhõket hasadni;
S ha alább ereszti villámló szárnyait,
Szabadon szaggatni Hibla virágjait.
Kapitány Barcsay futva megy Tarnára,
Hogy vegye Anchisest páncélos vállára.
Bár tudós kincsét is tenné tarsolyába,
S ne hadná enyészni Ilion hamvába!
Szerencsés jövendõ! tudom, feltalálod,
Midõn Trója hellyét ekéddel sétálod!
Nem szükség, hogy többet szóljak Barcsayról,
Ki reám mosolyog Muzsák karjairól.
Ó! látom nagy szivén Nimfáknak lakását,
Hol erkölcs s tudomány csinálta szállását!
Tovább Bessenyei lantyán csudálkozom,
S versszerzõ lelkének szivemmel áldozom!
Kérkedhetik Tisza illyen szülöttyével,
Ki olly nyájossan él Parnassus népével.
De még egyet látok férfi öltözetbe,
Ki élet törvényt szab a nagy természetbe.
Barátom! ugy tetszik, hogy megcsal ruhája,
Mert nem férfi, hanem Pallas onokája.
Már ez sok! - Ó! égnek, feldnek Teremtõje!
Sziv, elme, okosság s tehetség szerzõje!
Hány istápot küldesz István országának,
Hogy fényét emeljék holt magyarságának!
Ideje, hogy szegre függesszem lantomat,
S e szép nézõhellyre vonnyam fátyolomat.
Buda, 12. Julius 1778.
|