Barcsay kapitánynak

    Éppen Balatonnak szomszéd hegyeiben
Mulattam szivemet Bakhus kertyeiben,
Hogy leveled jutott Palid kezeiben,
Ki, olvasván, merült öröm könyveiben!

    Éltedet jelented halál piacáról,
Hol Bellona végez nemzetek sorsáról,
S hol, midõn egy esik dicsõség polcáról,
Másik zöld ágot tör Apollo fájáról!

    Kárhoztattyuk ugyan Hobét törvénnyében,
Hogy õ, téveledvén elmélkedésében,
Hadakozást lenni vélt természetében,
S nem hágy békességet emberi nemében:

    Mégis, ha tekéntyük világ kerekségét,
Onnét, hol ujjittya Febus fényességét,
Addig, hol terjeszti éjjel setétségét,
Emberi vér festi mezõknek zöldségét!

    Jer velem barátom Oksus partyaira,
Nézzünk Hispahánnak száz vaskapuira:
Meglátod, hogy rohan Omár fiaira,
S hogy üzi Taurusnak roppant szikláira.

    Mennyünk onnét Boston ékes várossában,
Hol Vashington nyargal vitéz táborában,
E föld csak tegnap jött világunk számában,
Máris iparkodik népek romlásában!

    Innét ha jutandunk Szajna mellyékére,
Hol zuhogva siet anglus tengerére,
Csönögni fog fülünk ágyuk lövésére
S szemünk nedvesülni hajók törésére!

    Igy mind felzudultak feldünk lakossai,
Hajókká változnak erdõk lugossai,
Kardokká villongó ekéknek vasai,
Véres patokokká vizek folyásai.

    Boldogtalan népek, mire jutottatok!
Magatok fejére mennyi but hoztatok!
Pallos alatt piheg lehajtott nyakatok,
Jajgatáshoz szokott zokogó szavatok.

    Töviset teremnek szántófeldeitek,
Mészárszékbe bõgnek jármas ökreitek,
Ürülnek gazdagon terhelt csüreitek,
Bükkössé változnak szelid kerteitek.

    Bár kegyes Orion kibujna ködébõl,
Ne innánk versengést Cocitus vizébõl,
Hanem Elizeum csendes mezejébõl
Folyna boldogságunk békesség székébõl.

Ne véld barátom, hogy a ti hadatokat is vádoljam verseimbe; mert noha magában a vérengezés nem jó, de önnön a természet szabadságot ád reája, midõn külömben magunkat nem oltal­maz­hattyuk. - Csak az a szentségtörõ, ki okot ád az emberi nemnek pusztittására! - Megfelejtkezik az illyen emberi sorsáról; azt üldözi másokban, amit magában leginkább böcsül, és aminek õ nem volt szerzõje. - Életünk az égnek közönséges adománnya, az foszthat meg tõle igazsággal, aki adta.

Ide zártam nyomtatott verseimet, - csak elsõ szikráját fogod ezekben tanálni annak a tûznek, melly a te verseidet lelkesitti. De azért meg nem veted, - mert a nagy elmék, midõn már felettek semmi sem látnak, alátekéntenek és gyönyörködve nézik a gyengébbeknek hánykoló­dá­sait, mellyeknek külömbsége emlékezteti õket, minémü pontyára értek már õk a tökélle­tességnek...

Téli szállásodról, reménlem, többször fogsz irni, mint hogy akkorra a fegyver zergések vala­mennyire megcsillapodnak. - Éltedre gondod légyen! - Isten veled!

Esztergár, 3-dik October 1778.