|
Hát te is hullattál Vezekény halmain,
Könyveket bajnokim dicsõült hamvain,
Kik édes hazánknak haldokló szivére
Véreket engedték csepegni sebére?
Ó sirj! - s áldd, barátom, nemes árnyékjokat,
Hintsd bé violákkal gyepesült sirjokat!
Illyen hazafiak érdemlik könyvünket,
Nem, kik hitetlenül szaggattyák szivünket.
Ezek is facsarnak ugyan ki könyveket,
De mellyek bosszura vonzzák az egeket,
Mikor azon hazát hitszegés mérgével
Étetik, melly õket szoptatta tejével!
Mit használt Londonnak Cronvel buzgósága,
Mit király vérével festett szabadsága,
Ha ez is csak azért verte le láncait,
Hogy önnön békóin lássa polgárait!
Caesar már dicsõség hevert templomában,
Gyõzedelem kapuk várták hazájában,
Midõn egyszerismind kevély szándékával
Rubikonhoz repül pártülõ hadával:
Ott megállapodván, kérte isteneit,
Hogy verhesse láncra Rómát s testvéreit!
Általhat a folyón Emáth mezejére,
Szegény Pompejusnak temetõ helyére;
Ott, ott borult a nap véres fellegekben,
Midõn tõrét verte a szabad szivekben!
Ó arany szabadság! hogy szülsz illy fiakat,
Kik felemelhetik ellened karokat?
Hiszem a természet kit-kit pállyájára
Szabadon helyheztet élet piacára;
Nem csügg lánc, nem békó gyenge kezeirõl,
Nem hull a rabságnak könyve szemeirõl!
Ki foszthat meg tehát szivünk illy kincsétõl,
Hogy életünk függjön másnak kegyelmétõl,
Ha csak a természet szentelt törvénnyeit
Öszve nem tapodja végzések rendeit?
Rendes sorsa vagyon az igazságnak:
mindaddig tiszteletben tartatik, mig a haszon mást nem javasol. Akkor nem
használ szentsége!
Buda, 25. Junius 1781.
|