|
Pásztori Beszéd
Mivolta:
Még a nap csak a magos hegyeknek tetéjét
festette sugaraival, midõn már Tytirus és Melibeus a hives ligetekre vezették
nyájokat; közel folyt egy tiszta patakocska, melly a szomszéd kõsziklának
kebelébõl szivárkodott és kellemetes csergedezéssel sietett a völgynek mélységében,
pártázattyán a vidám pázsit mosolgott, és az egész térség Flora ajándékaival
kevélkedett; itt Tytirus és Melibeus ledõlvén, elõvették nádból alkotott
sipjokat, ékes öszveegyeztetéssel tisztelték a napot, melly Alexis jó
baráttyoknak nevenapja volt. Itt a poeta Marton László nevenapját festett név
alatt ünnepli.
TYTIRUS:
Álljunk meg pajtásom a vidám térségen,
Mert nincs jobb legelõ egész mezõségen.
MELIBEUS:
Reábir tanácsod: látom diszességét,
Látom mint mutattya a fünek bõvségét.
De nemcsak nyájunknak lehet itt élelme,
Ahol gyönyörködik emberi sziv s elme.
TYTIRUS:
Ugy van, Melibeus. Dicsérem lelkedet,
Hogy illy szent mulatság töltheti kedvedet,
Tellyes gyönyörüség ezeket szemlélni,
Ezekkel minden nap társolkodni s élni.
MELIBEUS:
Amit a szerencse tõlünk megtagadott,
Midõn uri s gazdag sorsból kiragadott,
Szives akarattal nékie engedem,
S pásztori ügyömet könnyen elszenvedem.
TYTIRUS:
Melly méltóságosok gondolkodásaid,
Szerencsét tapodó fontos mondásaid.
MELIBEUS:
Dehogy is tehetnék egyéb itéletet,
Midõn alacsonnak tartok olly életet,
Mellyben az álöröm s festett barátságok
Uralkodnak, s gyakran vétkes vigasságok.
Hadgyuk el azomban errõl beszédünket,
Közölhettyük máskor érzékenységünket,
Más tiszte vagyon ma pásztori sipunknak,
S vigabb áldozat kell felkelõ napunknak.
TYTIRUS:
Vallyon melly tekéntet széditti sipodat,
Hogy megmásold kezdett ékesszóllásodat?
MELIBEUS:
Csodálom, Tytirus, rendes kérdésedet,
Mellybe látom fogyó emlékezetedet.
Ösméred Alexist, szives barátunkat,
Ki méltán elvárja ma áldozatunkat?
TYTIRUS:
Áh! hogyne ösmérném megbizott hivemet,
Kivel egy tarsolból eszem kenyeremet,
S vallyon mi kötelez ma tiszteletére?
Vagy mi visz Alexis emlékezetére?
MELIBEUS:
Nevenapját üli, ünnepli és tartya,
Jó szivü pásztorok társa és baráttya.
TYTIRUS:
Barátom, mit mondasz?
MELIBEUS:
Hidd el szavaimat.
TYTIRUS:
Áldlak, hogy ébreszted indulataimat!
Éjtszakát hajittó napnak fényessége,
Mellyet kezd szemlélni földünk kereksége!
Látom különösen ragyogni utadat,
Elhagyván sötétes Hesperus kutadat.
Üdvöz légy! s ezerszer áldalak tégedet,
Sipomnak hangjával tisztelem képedet,
Hogy Alexisunknak ünnepét hordozod,
S ma fényességedet nékie áldozod.
Kérlek, még ezerszer illy világossággal,
Illy szerencsés, áldott s diszes méltósággal
Térj vissza! Vigadgyál pásztori karunkkal,
S engedd hosszas éltünk legyen barátunkkal!
MELIBEUS:
Pán, e vidám erdõ s térség istensége,
Kitõl fünek, fának van elevensége,
Áldd meg Alexisnek szép korral életét,
Kinek ma füzettyük méltó tiszteletét!
TYTIRUS:
Ne késsünk már tovább indulatainkkal,
Jõjj, öleljük inkább szives karjainkkal!
MELIBEUS:
Megállj egy kevéssé, még kunyhómba megyek,
Hogy egy fehér sajtot tarsolomba tegyek.
Kis ajándékomat talán elfogadgya,
Mert egy hiv baráttya igaz szivbõl adgya.
TYTIRUS:
Csak frissen ------------------------------------------
---------------------------------------------------------
1777
|