|
...Accipit omnis
Exemplum pietas...
LUCANUS L. IX. Phars. V. 179.
Musám! adgy ma erõt versszerzõ tollamnak,
S öntözd meg gyökerét zöld borostyánomnak,
Majd kies pázsitra dõlök árnyékában
S szabad érzést hozok lelkem hajlékában.
Ne véld, hogy itt lássad Tytirust nyájával,
Vagy Hiblát zajogni méheknek rajjával,
Sem Miltont lantozni Ádám almájáról,
S Pópét elmélkedni ember próbájáról.
Nem! mind távul vannak ezek szándékomtól,
Más oltár füstölög itt áldozatomtól;
Egy igaz hazafi lesz tárgya lantomnak,
Kinek nemes szivét festem országomnak.
*
Buda, ki már ébredsz fényes hamvaidból,
S üzöd a hallgatást roppant bástyáidból,
Boldogabb vagy, hidd el, napod virradtával,
Mint Dárius perzsák büszke birtokával!
Igaz, hogy nem látom Mátyás könyvtartóját,
Melly most is sirattya Diánna zászlóját,
Sem nagy Áttillának véres koronáját,
Ki világnak szülte Velence csudáját.
Ezek mind elmultak!... de csak azon okból,
Hogy nagyobb részt vehess más boldogságokból,
Kik most bástyáidnak ugy folynak szinére,
Mint Nilus Egyptom szomjus mezejére!
Igy eltünik a nap egünk tanyájáról,
Hogy más nap virradgyon világunk sarkáról:
Igy elnyilnak kies tavasznak rózsái,
Hogy kövessék jövõ tavasz bokrétái.
*
Véghetetlen volnék, ha elszámlálhatnám,
Ha ujj diszeidet rendre rajzolhatnám;
Elég lesz az öröm könyvek öntésére,
Hogyha emlékezel István jobb kezére!
Ugy van! láttam minap buzgó könyveidet,
Láttam, hogy forgattad égre szemeidet,
Midõn szent királyunk áldott tetemeit
Vivén, énekelted szép dicséreteit!
Róma nem tisztelte igy bálványképeit,
Sem a vak régiség házi isteneit,
Nem volt olly sokaság Olympus tövénél,
Hol görög ifjuság játszott Zevs
képénél;
Peru sem ünnepli olly vigan munkáit,
Midõn hasogattya gyöpös barázdáit.
*
De melly jeles látás káprázza szememet,
Melly öröm tengere futtya el szivemet,
Midõn e sokaság közt egyet szemlélek,
Kit még elevenit régi magyar lélek!
Gróf Károlyt látom, kisded
szülöttyével,
A szent kézt követni hazánk reményével.
Magyar ének hangzik buzgó ajakából,
S folynak sohajtási szive tárházából!
Kisfia késéri attyát jobb felérõl,
Hogy példát vehessen haza szerelmérõl;
S még bimbóban vagyon ágának reménye,
Ébredgyen szivében természet törvénye.
*
Magamkivül ragad,
ami következik!
Magyar! ha örömtõl szived nem könyvezik,
Érzéketlen lettél Dáphnénak módgyára,
Kinek most is Phebus számot tart ágára.
Nézd el a kisdedet, hogy vigyáz attyára,
Hogy pillant titkossan zengõ ajakára!
S mintha számba venné szives sohajtásit,
Olly hiven szemléli ajaka mozgásit!
Attya reá teként! - gyullad örömében!
Nyomtatott énekét szorittya kezében,
Ujjával intézvén fiát énekében,
Felelnek egymásnak szavak zengésében.
Ekkor Tróját láttam Máró festésébõl:
Hogy öltözött lángban Páris esetébõl,
Hogy vette Énéás aggottyát vállára,
Hogy kis Juliussát vezetõ karjára!
*
Ugy tetszik, hogy nyilnak most arany ideink,
S felkelnek szomoru hamvakból õseink,
Kik hazaszerelmek bizonyittására,
Sokan ellenségek dõltek pallosára.
Mintha emelkedne nagy Zrini sirjából,
Mellyet épitett volt törökök csontyából,
Midõn Sziget várát addig védelmezte,
Még lelkét testében mozogni érezte!
Mintha lelkesedne Mohács bús térsége,
Hol fátyolba nyugszik hazánk dicsõsége!
S ahol minden fûnek sötét árnyékába,
Egy igaz magyarnak akadnál hamvába!
Mind e nemes lelkek sietnek Budára,
Hogy tegyék karjokat Károly vállára,
Kiben nagy véreknek láttyák onokáját,
Midõn oly példásan szereti hazáját!
*
Nyugodgyatok, kérlek, ti nemes árnyékok,
Kiknek sok bús könyvvel nedvesül hajlékok!...
Elegen élnek még Árpád fiaiból,
Elegen dicsõült István árváiból,
Kik Gróf Károlynak címeres szivérõl,
Örök dicsérettel szólnak nagy nevérõl!
Miltiades vette Pécile révében,
Érdemlett jutalmát Pánéus mivében.
Hogy Coriolánus megtartá hazáját,
Tölgyfa ágaiból fonták koronáját.
Ezek, s még ezeren ama régiségben,
Onokáiknál is élnek dicsõségben,
Hogy olly szeretettel voltak hazájokhoz,
Melly bár minden polgárt vonna példájokhoz!
Hát mi, hogy hallgatnánk Károly
lángjáról,
Ki szüntelen röpül szive oltáráról!
*
Nem! nem felejtkezünk Károly
szivérõl!
Sõt ha végeznek is egek életérõl,
Hogy kiragadhassák buzgó karjainkból,
Ki nem ragadhattyák sohajtásainkból!
Magyarok szivében fog õ temetkezni,
S minden érrugásban fogunk emlékezni,
Hogy egy ollyan halott nyugszik kebelünkben,
Kinek halhatatlan neve nemzetünkben!
1778
|