|
...
quae morte revelli
Heu sola poteras, poteris nec morte revelli.
OVID. Metamorph. L. 4.
Fab. 4.
Végezd már álmadat, s vesd rám szemeidet,
Ime Polyxena fogja kezeidet!
Hideg ugyan minden tagja árnyékomnak,
De ég most is tüze hajlandóságomnak.
Meg ne rémülj, kérlek, halavány képemtõl
Mert a sir megfosztott minden szépségemtõl;
Melly két szemeimet kékség boritotta,
Az halál hamuvá s porrá forditotta;
Két rózsát képeztél függnie orcáman,
Vérpatak látszotott hömpölögni száman,
De már rózsáimnak elhervadt szépsége;
Mint, mellyet a napnak éget hevessége,
Kiszáradt a patak, megszünt a forrása,
Sõt hellyét sem tudnád, merre vólt folyása.
Gesztenyeszin hajam lehullott fejemrõl,
Elenyészett fejér gyengeség kezemrõl!
Ládd, mint megváltozhat egy kinyiló virág!
Mégis bálványozza, s imádgya a világ!
-----------------------------------------------
Mindentõl megfosztott az halál törvénnye,
Elfonnyasztott mindent a sirnak örvénnye,
Egyedül szivemnek maradt meg épsége,
Mert erre nem terjed halál tehetsége!
Ezért az éjjelnek csendes homályában,
Midõn minden állot szunnyadoz álmában,
Felkeltem koporsóm hives rejtekébõl,
Gyulladván szivemnek eskütt szerelmébõl.
Tehozzád siettek elbádgyodt lábaim,
S most téged ölelnek testetlen karjaim.
Neved napját hozza jövõ világosság!
Ah! töltse szivedet érzékeny vigasság!
Én mást nem adhatok mostani sorsomban,
Mert nincs tehetségem sötét koporsómban,
Hanem ezer áldást hintek életedre,
Nézzen kegyelmessen az ég személlyedre!
Ha pedig elvégzed pállafutásodat,
Isten angyalival töltsd boldogságodat.
De néha rólam is, kérlek, emlékezzél,
Imádságid között el ne felejtkezzél,
S ezzel bizonyitsd meg régi hivségedet,
Hogy lelkemnek nyujtod szent segétségedet.
Eltelt már az óra! - már nem mulathatok!
Ah mért szünet nélkül veled nem lakhatok?
De élj, hogy sirassál! - én, noha rothadok,
Olvasd hamvaimon, hogy hived maradok!
1778
|