|
1
„Reménség, reménség! be
hamar megcsalál;
Vasmaeskával festve be heába valál!
Szomoru szivemet béborittá halál,
S valamerre szemem vetem, mindenütt gyászt talál.”
2
Szép termet, rózsaszint
mutató ábrázat,
Bibor, bársony, selyem, s aranyos ruházat,
Megrontott sok ifjat, nem kettõt, sem százat;
Elpusztittott sok szép várat és sok nemes házat.
2b
[Kis ajak, gyenge kéz
hányat széditthetnek?
Szökõ pillantások miként hevitthetnek?
Hogyha kifedve szép mellyek piheghetnek,
Melly szivnek van olly bástyája, kit meg nem gyõzhetnek?]
3
Életem tavasszán én is
rabjok lettem,
Midõn szép Klórisom karjain nyöghettem;
S ha csak egy csókját is kihizelkedhettem,
Paradicsom örömérõl majd elfelejtkeztem!
4
Mulattam hivemmel
kertek árnyékában,
Csendes magányosság édes homályába;
S áldozatot tevén Venus templomában,
Bemetszettük neveinket a hársfák héjjába.
5
Táncoló
paloták, ti kedves heleim!
Hány titkot láttak ott csintalan szemeim,
Hány szivre repdeztek érzékenységeim,
S hány ezer nyájos szorittást érzettek kezeim!
6
Elmultak mind ezek,
elmult vidámságom;
Szomoru gonddá vált régi nyájosságom;
Jelenti képemen csüggedt pirosságom,
Hogy már végére hanyatlik - ifju bolondságom!
1782-1784
|