Barcsay kapitánynak

    Kiröpültem minap Nagyszombat ölébõl,
Mint megtollasodott gerlice fészkébõl,
Bakony erdejének szállottam keblében,
Hol kedvemet érzem tellyes mértékében.
Itt látom, akiktõl életemet vettem,
Itt, kikkel egy tõke ágából eredtem,
Tisztelem ezekben természet kötését
S érzem látásokban sziv könnyebbülését.
Nem ólálkodik itt a tündér semmiség,
Nem rontya az izlést mulandó édesség,
Mint nagy városoknak gõgös piacokon,
Kiknek hivalkodás sétálgot sáncokon.
Ottan a sziv távoz erkölcs ösvénnyétõl,
Puhul az indulat vétkeknek terhétõl.
Szemfényvesztõ Venus tüzhelyén áldoznak,
S mellyekben pátmosi nyilakat hordoznak,
Ott Páris Helenát ragadgya férjétõl,
Ott szökik Medea Kolchis szigettyétõl;
Ott egy vak gyermeknek bódulnak mérgétõl,
Kinek sok sziv vérzik furcsa tegzéjétõl.
De ellenben melly szent a Bakony lakása,
Együgyü s ártatlan élete szokása,
Mert csak az erkölcsnek vagyon itt szállása,
Egyébb tündérségnek nincsen maradása.
Mihelyt a nap fénylik kerék világunkon
S tünik a csillagos tábor tájékunkon,
Ki-ki félrerugván álmos nyoszolyáját,
Felosztya dolgára következõ napját.
Én azonban Pindust magamnak épittek,
Mellyen barátimnak verseket készittek.
Igy eltünvén a nap szép munkálkodással,
Béköszönt Morfeus álom osztogással.
Im már lefestettem Bakony kiességét,
Hol elõbbször láttam napnak fényességét,
S ahol a semmiség bús sötétségébõl
Emberré változtam ég rendelésébõl.
Édes, de egyszersmind terhes vándorlással
Keressük tárgyunkat kemény bajvivással.

Esztergár, 8-dik September 1777.