Egy jó barátomnak
az utolsó burkus háboruról

    Uj hir jön, barátom, Moldova partyáról,
Éjszaki Sándornak pusztittó hadgyáról,
Hogy már kiköltözvén Glatz tartományából,
Csehországot nézi hadi sátorából.
Ugy tetszik, hogy látom meggörbült hátával
Kerülni táborát anglus paripával,
Ki mintha érezné ura aggottságát,
Bágyodt lépésiben festi lankadtságát.
Komor szél süvöltöz folyó zászlóiban,
Morognak a bombák kékes ágyuiban,
Mert megunván hosszas rekeszték helyeket,
Népünkre kivánnyák okádni tüzeket.
Semmiség! - mit félnénk illy agyarkodástól?
Mért irtóznánk mi is a fegyvervonástól?
Midõn vezéreli József táborunkat,
Kire még az ég is bizta oltalmunkat.
Páncélból volt ennek már elsõ pólája,
Gyõzödelmes Pállás szoptató dajkája,
S mihelyest mozogni tudtak ujjacskái,
Kis ágyukkal voltak gyermeki tréfái.
Nem szükség most Pithon bálvánnyához menni,
S varázsló szaváért áldozatot tenni,
Vagy járulni Delfos hires várossában,
Hol Apollo lakott babonás házában.
Enélkül is bátran Józsefrül mondhattyuk:
Véle még Herkules oszlopit megláttyuk! -
Ugy van; meg sem csalhat égõ reménségünk,
Mert jelenlététõl gyullad vitézségünk,
S máris ollyan lángok égnek kebelünkbe,
Mellyek örökös jelt nyomhatnak nevünkbe.
Nem rohant ugy Caesár Pompejus népére,
Midõn vért árosztott Phársál mezejére,
Sem a nagy Scipio Dido bástyájára,
Mellynek gyászos fátyolt teritett hamvára,
Mint József, ha egyszer felveszi karjait,
Burkus vérrel festvén Odera habjait.
Hidd el, még megláttyuk Berlint füstölögni,
Egyfejü sassával hirét tévelegni!
Ugy lesz! - Ugy óhajtom a kegyes egektõl,
E jövendõt vettem a kilenc Szüzektõl.

Buda, 13. Julius 1778.

Kreskay Imrének

    Barátom! különös szerelmet mutattál
Hogy egy magyar nézõoszlopot nyitottál,
Mellyben Bornemisza nagy lelkét rajzolja,
Midõn álbarátság fátyolát letolja.
Szomoru esetét festi hazájának,
Mint Metastasius tudós Rómájának,
S mint Euripides Fedra álnokságát,
Amellyel Zechenter közli magyarságát.
Tiszteld, kérlek, velem Erdély tartományát,
Mellyre minden Muzsa önti tudományát,
Sokrates Nimfái állnak hét hegyein,
Apollo sétálgat kenyeres mezein.
Azután jer velem, Déván hellységében,
Áldgyuk Bornemiszát Cliója keblében.

Buda, 14. Juliusban 1778.

Kreskay Imrének

    Imre! sokat igérsz erõtlen lantomról,
S hizelkedve itélsz versszerzõ tollamról;
Kit még alig márték ama szent forrásban,
Melly mint Nilus lepi Márót Énéásban,
Csak messzérõl nézem én e nagy lelkeket,
Kiknek a kilenc szüz vezeti kezeket!
S ha néha közelebb kivánok röpülni,
Már féluttyán kezdnek szárnyaim gyengülni!
Mint Progne szülöttye, midõn tollasodik,
Megunván kunyhóját, égre mosolyodik;
Annya repülését kivánnya majmozni,
De még nem tudgya jól szárnyát kormányozni;
Leesik pihegve udvar közepére, -
Kit egy gyermek vigan köt fonál végére.
De nem is tanácsos úgy felemelkedni,
Hogy e nagy elmékkel kezdgyünk vetekedni,
Mert példát vehetünk Thamiris veszéljén,
Ki most vakon sétál Pteleus vidékjén.
Mársiás is kárát vetélkedésének
Látta, sokat bizván kürtye zengésének,
Amidõn bõrétõl megfosztott testével
Vizzé vált s uj folyót jegyezett nevével!
Szükség tehát, Imre, huzzuk meg magunkat,
Csak ugy, amint tudgyuk, pengessük lantunkat.
Üljünk fel Gellértnek sziklás tetejére,
S küldgyünk egy bus hangot Rákos mezejére!

Buda, 28. Julius 1778.