Bessenyei Györgynek

  Örültem, barátom, sorsán verseimnek,
Kik gyenge szikrái érzékenységimnek,
Midõn levelednek merültem rendiben,
Hol nemes lelkednek vezetsz rejtekiben.
Esméretlen vagyok ugyan személlyemben,
De ha megvizsgálom, mi forog szivemben,
Egy ollyan hathatós érzést tapasztalok,
Mellyel két idegent majd öszvekapcsolok.
Sok, ha nem barátság! ..........
Ugy van; elhitetem ezt bátran magammal.
Ez az az istenség, amely erejével,
Általhat egeket nyájos tegzéjével;
S ugy futkoz tengernek küszködõ habjain,
Mint szarvas Diktének égõ homokjain.
Nem lát ez akadált idegen mezõkön;
Mint vert uton sétál a bükkös erdõkön.
Nem tud ez hidegnek reszketni faggyától,
Nem izzad a napnak heves sugarától.
Gyõzhetetlen! csakhogy tárgyához juthasson,
És viszont tüzétõl jobban gyulladhasson.
Im, addig is tehát, mig szembe láthotlak,
S mig az hiv barátok nyelvén szóllithatlak,
E kis istenemet küldöm el számodra;
Kérlek, hogy szivessen vedd bé szállásodra!

Pest, 4. November 1778.