Egy barátomnak, midőn véle megbékültem

    Már elég; felbontom eskütt szándékomat,
Szives öleléssel fogom barátomat; -
Felnyitom számodra titkos tárházomat,
S ujra felszentelem drága vagyonomat!

    Vedd ismét szivemet régi állásában,
Ne véld, hogy változott magánosságában;
Szinte olly hivség van most is mozgásában,
Mint barátságunknak legjobbik korában.

    Tedd bár félre mágnest egy kis szugolyában
Ne mutassál néki vasat rabságában, -
Hozz ércet egy század után határában,
Nem látsz kisebbülést vonszó hatalmában.

    Igy van, hidd el, sorsa az hiv barátságnak.
Ne féld itt csorbáját az állandóságnak;
Ha enged is néha némely gyarlóságnak,
Ismét tengerére tér a buzgóságnak.

    A nap sem szüntelen ragyok kerekében,
Merül gyakran felleg Cynthia képében,
Láttam már havat is tavasz közepében,
Isten az, ki nem fogy minémüségében!

    Ha egy játék-nézõ hellyre vitettetel,
Hol szegény Julia sorsán könyvezhetel,
Mihelyt szállásodra visszakésértetel,
Elmultak könyveid!... s mint tréfán nevetel.

    Ebbõl vegyünk példát mi is életünkrõl!
Alig igérhetünk többet ereminkrõl; -
Melly nap ma elüzte az hajnalt egünkrõl,
Talám holnap sirba szóllittand nevünkrõl!

    Minden fertál óra féljünk ütésétõl,
Mindegyik tovább visz éltünk elejétõl,
Mindegyik kiált ránk a sirnak széllyétõl,
Hogy majd bucsut veszünk a napnak fénnyétõl.

    Még bölcsõnkbe vettük az halál igáját,
Vállunkra függeszté kietlen kaszáját,
S már elõre küldte szomoru postáját,
Midõn sirva néztük a dajka póláját!

    Igy, mint életünknek nincsen öröksége,
S hol nem véljük, szánkba szakad édessége:
Indulatinknak sincs tökélletessége, -
Bárkit biztasson is képzelt bölcsessége.

    Ezek is mulandók, s gyakran megszéditnek,
Gyakran az okosság határán tul vetnek,
S hogyha egyszer álnok tõrökbe vehetnek,
Szivünkre számtalan fájdalmat eresztnek.

    Vagyon olly állapot ember életében,
Hogy még azt sem tudgya, mit kivány szivében;
Titkos sohajtások verõdnek mejjében,
S unalmát jelenti akármelly mivében.

    Mint mikor a gyermek felébred álmából,
Egy-két pityergõ szót ereszt ki szájából,
S mig meg sem érthettyük, mit kivány, szavából,
Esmét elaluszik, s tréfát tesz magából!

    Esmérjük meg mi is hát gyengeségünket,
S ha megbántottuk is talám hivségünket,
Te nékem, én néked, bocsássuk vétkünket,
S csak te, fagyos halál, váloszd el szivünket!

Buda, 11. November 1778.