Bessenyei Györgynek

    Bölcsen okoskodol küldött leveledbe,
Hol a nagy természet ötlõdik szivedbe,
Midõn a tanittást forgatod eszedbe, -
Mellyet velem vettél még gyermekségedbe’.

    Kijöttünk semmiség setét barlangjából,
Agyaggal ruházott az ég hatalmából, -
Prometheus adott részt lopott lángjából,
S igy emberek lettünk nem voltak számából.

    Mihelyt e nagy világ fiaivá lettünk,
Dajkánktól az álmas bölcsõbe tetettünk,
Már szabadságunkba akkor csorbát vettünk,
Midõn kényünk szerént nem pityereghettünk.

    Jutván életünknek alkalmas korára,
Nyelvünket intéztük szüléink módgyára;
Nem is ügyelhettünk más nemzet szavára,
Mindegyiknek annya tett szót ajakára.

    Mint midõn a kertész sétálgot kertében,
Körtvélyt olt az almafának vesszejében,
Nem tud ellent állni a fa törvénnyében,
Csak idegen szültét csudállya tövében.

    Hát hol kifejtõzött lelkünk bilincsébõl,
S már eszet is loptunk szivünk érzésébõl,
Még gondolkodni is atyánk tetszésébõl
Tanultunk, s itélni mesterünk eszébõl!

    Ez üldözi egész emberi nemünket,
Ez szabadságától fosztya meg szivünket;
S ha meg nem rostáljuk azután eszünket,
Elõl itéletek láncolják éltünket!

    Irigylem sorstokat Szatarcha népei,
Kiknél idegenek Tágus fövénnyei;
Hevernek nálotok Arimásp kinesei,
Kik után sohajtnak világ gyermekei.

    Vallyon mért nem kedves az arany ezeknél?
Mivel tiszteletben nem volt õseiknél;
Most is megmaradnak régi törvényeknél.
Im, tanittás mennyit tesz a gyermekeknél!

    Nem sir Essedonban az attya fiáért,
Nem szagattya haját asszony házossáért,
Nem haldoklik Acis eskütt Klorissáért,
Virágzó éltének elalutt lángjáért.

    Erre oktattattak annyok emlõjénél,
Kemény bástya épült mindegyik szivénél,
Hogy megholt rokonik fagyos teteminél,
Olly vigan álljanak, mint tánc elejénél.-

    Barátom, ne kivánd, tovább gondolkozzam,
Vagy e gyengeségnek okait nyomozzam,
Inkább Istenemnek, engedd, hogy áldozzam,
S az örök végzések rendén csudálkozzam!

Buda, 23-dik November 1778.