Bessenyeinek

Quiquid sub terra est, in apricum proferet aetas,
Defodiet condetque nitentia.

                        HORATIUS L. I. Epist. 6. Car. 24.

    Melly szomoru árnyék lepi a térséget!
Bágyodt világ festi az egek kékségét.
Egész természetre terjeszt csendességet,
Talám most képezi a volt semmiséget.

    Napnyugoti szellõk nyögve lengedeznek,
Tölgyfáknak lehulló leveli repdeznek.
Kövecseken krystál erek csergedeznek
S az elbódult gállyák Fároszhoz eveznek.

    Csak ezek láttatnak lenni még életben,
Többi mind lelketlen a nagy természetben.
Û te szent bölcsesség! vigy be rejtekedben,
Hogy áldgyom végzésid illy rendes mivedben!

    Feltetted a napot egünk tetejére,
Hogy éltetõ erõt osszon feld szinére;
De ismét elüzöd éjszak tengerére,
S álmat küldesz világ elbágyadt szemére!

    Okoskodgy bár Newton a nap forgásáról,
S taszitsd le Ptolomét dicsõség polcáról,
Vedd le a golyóbist Herkules válláról,
Vidd napnyugot felé hajnalcsillagáról:

    Mit nyertél nagy elméd hánykolódásával?
Csak elmulik neved London oszlopával!
Tudom, mikor Charon ragadt sajkájával,
Nem kérdezett, áll-e Febus négy lovával?-

    Inkább a mulandó jusson hát eszünkbe,
Mert mint a nap tünik s tündöklik egünkbe,
Ugy mi, kik pihegünk, majd örökségünkbe
Szóllittatunk! s fagyot hagyunk kék testünkbe.

    Egy kinyiló rózsa, melly pirosságával
Tündöklik hajnalba gyöngyös ajakával,
Elveszti szépségét minden pompájával,
Mihelyt a bús éjjel int ón pálcájával!

    Egy lugos óhajtya tavasz melegségét,
Hogy kinyilt bimbói neveljék szépségét,
Alig mutathattya árnyékos zöldségét,
Pusztulnak ágai s vesztik ékességét!

    Hátha a nemzetnek tekéntünk sorsára,
Miként telepedtek dicsõség karjára?
Miként uralkodtak világ csudájára,
S miként estek ismét a község sorjára?

    Bölcs s vitéz Athénás - hol vannak hamvai
S koporsókövekbõl épitett falai?
Talám most szántóknak nyögnek ott vasai,
Hol büszkén állottak gazdag kastélyai!

    Halhatatlan Spárta Likurgus lelkével,
Mennyit nem tündöklött okos törvénnyével?
De eltünt nagysága fényes erejével,
S most csak volt szépségét jegyezi nevével!

    Már az éjfélt hallom szólni érc szavával.
Nyugodj iró tollam természet álmával;
Mit ügyelsz mulandó világ folyásával,
Mit meg nem változtatsz ezer lant hangjával

Buda, 30-dik Martius 1779.