Bessenyeinek

    Szépen gondolkozol természet sorsáról,
Szépen Prometheus éltetõ lángjáról;  -
Örülök, hogy nyögõ szived homállyáról
Mosolygó fényt küldesz érzések honnyáról.

    De tudom, rövid lesz szived nyájossága,
Megszomoritt ismét véred bágyodtsága,
S elsüllyesztvén elméd mélységes nagysága,
Felvesz karjaira Jung szomorúsága.

    Elmégy akkor Hoang sárga fövénnyeit
Látni s Confutzius hibás törvénnyeit;
S onnét áltol uszván Styx setét vizeit,
Letörlöd Orfeus hivének könyveit.

    Mindent összefutol tudomány szárnyain,
Csudálkozol Peru s Paraquár sáncain, -
Elmélkedsz Epiktét s Lock tudománnyain,
Kik ég felé tünnek eszek kormánnyain.

    De mit nyersz végtére mélly gondolatiddal?
Csatába jön szived bús indulatiddal, -
S Gellért tetejére ülvén muzsáiddal,
Jajgatol Hunyadi s Buda játékiddal.

    Hányszor, midõn Zefir pihegõ szárnyával,
Röpdöz ablakodnál estvél homályával,
Búra fakad szived hegedüd hangjával!...
Mintha Mohácst látnád magyar nap nyugtával!

    Sirva játszodozik a szél hangjaiddal,
Nyög a levegõ ég sohajtásoiddal!
Ki is nedvességét bus fogásaiddal
Harmatra olvasztya, s könyvez nótáiddal!

    Szomoru barátom! álld a végzéseket,
Kik már ugy rendelték nagy teremtéseket,
Hogy egy csak kacagjon, más lehelléseket
Borult szemmel tégyen, s irjon bús verseket!

Már elég, - mert majdan ismét megszomorodol. Micsoda keserves viszontagság! alig merjük az igazat megmondani, már könyvbe merülnek szemeink! - Éljünk mi a barátság boldogságával! nem esmértem még ennél tisztább gyönyörüséget; fessük a természetet versekkel; szédeleg­jünk, mint a lepke, egyik kellemetes tárgyról a másikra! - mondgyuk meg magyarjainknak, mi a szép! éreztessük vélek, ha erõvel elfordulnak is tõlünk! - lesz idõ, hogy önként jönnek kar­jaink közé. Akkor, barátom, akkor fog a tisztább nap mosolyogni; - - s talán még olly szeren­cséssek leszünk, hogy Turvezban is meg fogják érteni beszédünket. - Élj boldogul! - Rövid nap alatt, reménlem, hogy ölelni foglak!

Buda, Sz. György havának 30-dik napján 1779.