Kónyinak

    Már a tél érkezik scythák mezejérõl,
Fonnyadt rétünkre száll havas fellegérõl;
Ez ûz el engem is tündérek kertyérõl,
Hol arany gyümölcs függ fáknak vesszejérõl.

    Visszahoz Budának tudós bércekére,
Hogy itt õseinknek dõlvén tetemére,
Könyves szemmel nézzek mindegyik szivére,
Áldozatot tévén Muzsák tüzhellyére!-

    Mint midõn a tavasz mosolygó képével
Érkezik, s mezõnket festi vig szinével,
Elhagyja pacsirta fészkét, s kis mejjével
Röpdöz, a szép tavaszt áldván énekével-

    De mihelyt éjszaka hallja komor szelét,
Megszün már pihegni, s végezvén énekét,
Ott haggya Ceresnek kalászos telekét,
S borzasztván tollait, lakja meleg fészkét:

    Igy vagyok én is most Muzsáim ölében,
Hogy gyakran barátim szökdösök szivében;
Ezekkel mulatok, ezek szép versében
Ébresztem lelkemet gyakran keservében!

    Ó te szent barátság! emberi nemünkre
Hogy folysz, mint balzsamom, sebesült szivünkre
Csak te nyujtsz ireket letapodt ügyünkre,
Midõn nem jön senki már segéltségünkre!

Buda, 26-dik October 1779.