Kónyinak

    Hibáson itéltél barátod szivérõl,
Hogy nem emlékezik Eszék vidékérõl
Hol a halandóság ezer gyötrelmérõl
Hallom panaszidat Muzsáid ölérõl.

    Gyakran, midõn az éj fekete szárnyával
Bélepi egünket, s könyvez harmattyával,
Nyögve beszélgetek szivem fájdalmával,
Ó! akkor mulatok Kónyim árnyékával.

    Hallom a zuhogó Dráva folyásait,
Hogy dönti Dunában zöldellõ habjait,
Melly csendesen mosván alacson partyait,
Euxin tengerben önti hét ágait.

    Ott, ott látom Zrinit Bellona karjában,
Melly nagy szivvel ütött Sulimán sáncában;
Ó! hány magyar fekszik most ottan hamvában,
Kinek már nevét sem tudgyák hazájában!

    Elmultak! s nemesen kiontott vérekkel
Jegyezték a hellyet bajnoki szivekkel,
Mellyen most gerlicék a fárodt szelekkel
Röpdöznek, s sirattyák õket nyögésekkel!

    Kifolyó véreknek párázó gõzébõl
Kis felleg támadott hiv melegségébõl,
Mellyet Zefir kapván Eszék térségébõl,
Mostan Hiblán rózsa nõ nedvességébõl.

    Ez barátom zsoldja a nemes lelkeknek;
Önnön a természet örül erkölcsöknek,
Melly, hogy megjegyezze helyét nagy sziveknek,
Borostyán árnyékot készitt tetemeknek.

Buda, 25-dik Februarius 1780.