Kapitány Barcsaynak

    Már a tél költözik reszketõ fagyával,
Nem fárosztja elhalt feldünket sullyával;
S a gyönyörü hajnal piros ajakával
Vidámabb idõket igér Titánnyával.

    A természet mintha hosszas nyögéseit,
Kifjujná magából felakadt könyveit,
Meleg párájával tölti fellegeit,
Mellyek ráhullatják költsön vett cseppeit.

    Bérces hegyeinkrõl harsogó zajjával
Dõl az olvadó hó zavaros habjával,
Melly az élõ fákot pusztittó árjával
Kidönti tövébõl, s elviszi magával.

    Látnád itt uszkálni madarkák fészkeit,
Gerlicék s rigóknak menedékhellyeit;
Kik szemlélvén Thetis kegyetlenségeit,
Egy asszu ágocskán átkozzák vizeit.

    Szõllõs kerteinknek gazdag határában
Már gyöngyök fénylenek tõkék bimbójában.
Ezek a jövendõ nyár hanyatlásában,
Bõvséget igérnek mives sajtójában.

    Tiszta patakoknak pázsitos széllyében
Az apró viola felélled tövében,
Örül, hogy majd kies tavasz közepében
Bokrétává válhat Kloris szép kezében.

    Az erdõk készülnek zöld öltözetekkel
Szemeknek tetszeni vidámult szinekkel
Mellyeknek leveli játszván Zefirekkel
Sohajtást képzelnek lassu zergésekkel.

    Millyen gyönyörüség fáknak árnyékában
Akkor mulatozni Napéák karjában,
S az ifju természet kegyes illattyában
Virágokat fonni Fillisnek hajában!

    Nem küszködik itten a sziv fájdalmával,
Sem a szerencsének mostohaságával,
Csak néha véletlen fohászkodásával,
Elmult bus óráit számlálja magával.

    Ez az idõszakasz inti sziveinket,
Melly boldogság birta arany ideinket,
Hol még nem szaggatták ekék mezeinket,
S nem fogták járomba szabad ökreinket.

    Naponként a gazdag természet kezébõl
Vettük élelmünket kegyes kebelébõl,
Nem adózott polgár nyomorult csürébõl,
S nem nõttek kalászok bus verejtékébõl.

    A szüntelen tavasz mosolygott egünkön,
A tiszta boldogság lebegett szivünkön;
Nem aratott boglyák állottak szérünkön,
S ingyen készült étkek fõttek tüzhelyünkön.

    Megszünt a nagy tavasz, megszünt boldogságunk;
Ezer terhek alatt nyög halandóságunk;
Mivelõ kézt kiván széles pusztaságunk,
Sohajtással épül szegény uraságunk.

    Nem foly már most a méz fáknak levelébõl,
Vagy tej a Dunának sziklás kutfejébõl,
Sem lángok magoktól tüzkõ rejtekébõl,
Munkával verünk ki szikrákat erébõl.

Buda, 13. Martius 1780.