Barcsaynak

Egy kis szabadjószágocska,
Egy kis kert, egy asztalocska,
Egy kis kedves, aki szeret,
Ez szerezhet igaz kedvet.

            Egy erdélyi méltóság.

    Felemelsz a földi Istenség székéhez,
Szoktatod szememet rettentõ fényéhez,
Látom, ó barátom, látom méltóságát,
Látom, hány fortélyok õrzik boldogságát,
A szegénység s rabság kinos igájával
Egy fényes oszlopon nyugszik pompájával,
Onnét fenyegeti halandó társait, -
Hogy szároz szemekkel szemlélték jármait.
Nehéz itt nem sirni! - vérezni kezd szivünk,
Mért lettünk emberek, azon is kesergünk.
Távozzunk az illyen alacson nagyságtól,
Mert elragadtatván a szent buzgóságtól,
Ugy emelkedünk fel homályos fényében,
Mint Brutus fogadott attya szerelmében.
Ne szerezzünk több but kinos életünkre,
Szerencsésebb napot virrasszunk szivünkre.
Mennyünk, tudakozzuk a nagy természettõl,
Hol lakik szerencsénk? s hova estünk ettõl?
Talám fenntaláljuk örökös rendében,
Miként lehet ember boldog életében?
Ó nem - hallom szavát a bus természetnek,
Hogy kik halandóság rendén születtetnek:
Nem mehetnek öröm szentelt rejtekében,
Melly a boldogságnak hever kebelében;
Rettenetes közfal különöz bennünket,
Csak az enyészésre hanyatló éltünket
Vigasztalhattya egy reménség szikrája,
Hogy majd megszabadit az halál puzdrája.
Ó hát jó meghalni! Fussunk az élettõl,
Kérjünk szállást sirban nyugovó lelkektõl.
Ott van birodalma megelégedésnek,
Nem mendereg ege ezer szenvedésnek!

Elefánt, 30. December 1781.