Egy Nimfa dicséri Keményt, Ekho felel reája

    Mulatozol Nimfa a nyirkos ereszben,
S lantod ékességét nem is veszed eszben,
Olly érzékeny szivvel áldozol Keménynek,
Ez illendõ zsoldja a jótéteménynek!
Éppen a zöld pázsit néztem kiességét,
Örömmel szemlélvén Flora ékességét,
Hallgattam kõszálról dõlõ viz csergését,
S fák ágában akadt Zefirus nyögését,
Midõn csak eltele völgyem vidámsággal,
Hozván énekedet szelek lankadtsággal!
Istenséget véltem laknia lantodban,
Annyira vidultam hangoztatásodban,
Vagy bizon Apollót képzeltem sipjával,
Midõn sétálgatott Admetus nyájával.
De akár Isten légy, akárcsak halandó,
Lantolás módgyában erõd nem mulandó!
Igy ámbár messzére voltál is szememtõl,
Mégis érdemeltél sohajtást szivemtõl!
Sõt karjaimat is széllyel terjesztettem,
Mert ölelésedre már elkészitettem!
Látván pedig, hogy csak csalnak képzelésim,
Orcámat áztották csendes könyvezésim!
Mint szintén Nárcissus epedt keservében,
Érettem sohajtván egyedül szivében, -
Hallván szavaimat, futott hogy öleljen,
De sohasem talált a meggondolt hellyen,
Siralommal kezdte törött kiáltásit!
Siralmim másolták szegény zokogásit!
Kért? kértem, átkozott? átkoztam viszontag,
Végre szóm megmaradt, kõ lett a többi tag.
De tudom már, Nimfa, hogy veled beszélek,
Mert mennyei sugárt fejeden szemlélek.
Áldlak, hogy énekled Kemény eseteit,
Ki Elizeumnak lakja szép mezeit.
Kemény? ah melly édes név Magyarországnak,
Melly rettentõ török s tatár pogánságnak!
Szóljon Erdélyország, ahol hadakozott,
Ahol Hunyadinak éltével áldozott.
Nyugodj mármost, Nimfa, Pindus tetejében,
Mert már Febus merül esti tengerében,
Én is felfüggesztem a szegre lantomat,
S álomnak eresztem testetlen hangomat.

1777