Generalis Gróf Vurmser vitézsége Habelschvertnél

Virtute functos, more patrum, duces
... canemus.

                        HORAT. L. 4. Ode 15. Car. 28.

    Szállj le, Calliopé, Hemus tetejérõl,
Eleget lantoztál Caesar erejérõl,
Midõn Pompét üzte Pharsal mezejérõl,
S vitéz borostyánit leszedte fejérõl.-

    Siess velem jönni Elbe kutfejére;
Majd ott Óriások felülvén hegyére,
Nézzünk a Nagy József vitéz seregére,
Hány burkust füzött már pallosa hegyére.

    Csak meg ne irtózzál az holt tetemektõl,
Vagy lassu halállal küszködõ szemektõl!
Hazája kivánnya ezt a gyermekektõl,
S szép is igy meghalni ellenség kezektõl.

    Illy bajnokul holt meg Decius honnyáért,
Igy két Horátius világ asszonyáért,
Igy Kodrus Athénás kedves várossáért,
S igy Kemény Simon is magyarok attyáért.

    Melly szépen nyugosznak dicsõség karjain!
Rózsabokrok nõnek mindegyik hamvain,
Örömkönyvet hullat haza illy fiain, -
S felmetszé neveket Márs templom falain.

    Már oda jutottunk, látom a térséget;
Sas szárnyai fedik a vitéz népséget;
Kivont karddal várják mind a jelenséget,
Hogy letapodhassák a vad ellenséget.

    Még az hajnal csak most ébredt fel álmából,
S elsõ sugárt küldi piros világából,
Hogy Vurmser kijön hadi sátorából -
Hektornak mondanád képe állásából!

    Délceg paripája kapál patkójával,
S kérkedik arannyal varrott csótárjával;
Felül a nagy vitéz zománcos kardgyával,
Szóllittya táborát hadi trombitával.

    Azután vágtotva kerüli rendeit,
Vitéz pajtásinak dicséri sziveit;
Igéri, hogy még ma Elbének vizeit
Burkus vérrel festi, s eltörli népeit.

    A nap nem olly heves Lybia széllyében,
A tûz nem lángal ugy Etna kéménnyében,
Mint a bajnoki vér Vurmser népében,
Mert tudgya, szüntelen gyõz vezérlésében.

    Indul öt szakaszban a tábor uttyára,
Ámbár a tél borul Flora határára;
S havas felhõk ülvén Boreás hátára,
Setét fátyolt huznak ég boltozattyára.

    Gondolnád, hogy ama tengernek partyait
Lakják, kinek örök fagy köti habjait,
Vagy hideg Grönlandnak végsõ határait,
Honnan eltiltotta nyár s tavasz javait:

    Olly készséggel birják hideg keménségét;
Sietve halladgyák völgyeknek mélységét,
Azután felhatván sziklák hegyességét!
Vélnéd, hogy markolják felhõk setétségét!

    Igy hordozta népét Pirene hegyein,
S a tornyos havasok lugosos tetein
Az is, kinek Róma rettegett erein,
Midõn Herkulessé váit Kannák mezein.

    Elérkeznek végre Glátz tartománnyába,
S még ellenség része szunnyadoz álmába,
Hogy már Sasunk röpdöz Habelschvert várába,
S inti, hogy készüljön József rabságában.

    Vurmser, mint villám, nyargal táborában,
Mennydörgés hallatik csattogni szavában,
Fringiai pallost villogtat markában,
Márst is igy festik le scythák templomában.

    Felosztya seregét Cseh- s Glatz kapujára,
Lajtorjákot emel bástyák oldalára; -
S hadi jelet adván a vár vivására,
Egyszerre omlani kezd minden szavára.

    Itt a szörnyüséget lásd igaz képében!
Melly piros a pallos magyarok kezében!
Nincsen szánokodás ellenség vérében,
Szokássá lett ez már Vurmser népében.

    Mint midõn Scipio röpülõ hadával
Szembeszállott vitéz Hánnibál honnyával,
Felkoncolta népét Dido bástyájával,
S csak emlékezetét hagyta fent hamvával.

    Kardgyuk éle viszi a vár piacára,
Hol már vér hömpölög források módgyára;
Nem ügyelnek burkus kékes ágyujára,
Tudgyák, elégtelen magyar halálára!

    Felkiált Vurmser: „kész a gyõzedelem!
Éljen Theresia s József fejedelem!” -
Itt az ellenségre jött végsõ félelem,
Mert láttya, hogy nincsen sehol segedelem!

    Ekkor halt már minden, ami csak halhatott,
Mert bézárt kapuin ki nem szaladhatott;
Ki pedig életre kegyelmet kaphatott,
Rabbá lett, s magyarok szivérõl szólhatott!

    Végzõdik a csata öröm kiáltással,
Szállására mégyen pajtás a pajtással;
Beszéllik egymásnak, ki melly bajvivással
Dolgozott, s hány burkust ejtett egy vágással?

    Igy hajós kiérvén tenger veszéllyébõl,
Vagy az érzéketlen Namagon kezébõl:
Ki nem fogy eseti hosszas beszédébõl,
Mert vidámul szive emlékezetébõl.

1779