Érzékeny gondolatok

Non recito cuiquam, nisi amicis. HORAT.

                        I

Egy tenger közepén álló kõszálon nyugszik egy sziv, mellyet a szélvész ostromol

    Haszontalan csapdossz, tenger, habjaiddal;
Éol, haszontalan dõlsz rám rabjaiddal,
Gyõzhetetlen kõszál istápja szivemnek,
Mellyet örökösen áldozok hivemnek.

                        II

Tüskékkel vagyon egy sziv békeritve

    Melly keserves nyügbe zárt hajlandóságom,
Midõn nem érheti tárgyát boldogságom!
De bár keservesebb volna is rabságom,
Mégis holtig tartó lesz állandóságom.

                        III

Egy ékes személynek lábainál térdepel egy ifju; de a személy
egy repülõ madárra mutat, melly egy szivet tart szájában

    Amit keressz, nincs már magam hatalmában,
Mert ama kis madár hordozza szájában,
Kit már bizonyossá tettem vagyonnyában;
Azért menj! s illy kincset végy más tárházában.

                        IV

Két, veres pántlikával öszvekötött sziv halálfõ felett áll

    Melly ártatlan kötél kapcsolja szivünket,
Hidd el, még az ég is áldgya szerelmünket.
Kérlek, ollyan szentül tartsuk hivségünket,
hogy egész a sirig vigyük bilincsünket!

                        V

Egy szerelmétõl vajult ifju szivére mutat

    Szivemben szüntelen rólad gondolkozom,
Néked szerelmemmel szüntelen áldozom,
Mert még hivebb szivre sohasem akadtam,
Miolta érezni hiv szivemet hagytam.

                        VI

Egy szép személy egy kopasz kõsziklára támaszkodik,
gondolattyaiban elmerülve

    Mennyit kell egy igaz szivnek sohajtozni,
Hányszor könyves szemmel magán óhajtozni,
Miglen azt a boldog órát elérheti,
Hogy hive keblében buját enyhitheti!

                        VII

Egy kõszálon áll egy sziv, melly után nyul egy ifju, de el nem érheti

    Tantalus almája csak árnyéka ennek,
Ki után megvakul fénye minden szemnek!
Mégis annak kinnya legnagyobb, pokloknál,
Tehát enyim nagyobb a legnagyobbaknál!

                        VIII

Asszu ágon nyög egy szomoru gerlice

    Amelly nap megfosztott szivemnek mássától;
Az fosztott meg éltem minden vigságától; -
S mivel már hasonló szivre nem találok,
Azért bánatomtól soha meg nem válok!

                        IX

Nádszálon áll egy sziv, s a szélnek fuvása szerént ingadoz

    Mint a szél lengedez, ugy inog hivséged,
Próteust képzeli festett szivességed.
Bátran! - de jól vigyázz, hogy ne csalatkozzál,
S hajótörés után habokhoz kapdozzál.

                        X

Hajnalban egy ékes személy kertyét öntözgeti

    Már a piros hajnal mosolyog egünkön,
S ujra kezdi Venus játékit szivünkön.
Azért kertecskémet én is öntözgetem,
Hol még ma hivemet buzgón ölelgetem!

                        XI

A havasi juhász egy kõszálon furuglyál, s elõtte egy kies völgyben legelnek juhai

    Közlöm szerelmemet érzékeny sipommal,
Lelkesedgyék egész völgy indulatommal.
Napnyugoti szellõk ragadgyák szavamat,
S ahhoz vigyék, kinek szentelem hamvamat.

                        XII

Egy szomorun csergedezõ pataknak partyán ül egy bus személy

    Érzéketlen patak, miként csergedezel,
Ártatlan zugással fájdalmat képezel. -
Engedd, elegyittsem vizeddel könyvemet,
S ezzel könnyebbittsem haldokló szivemet!

                        XIII

Egy személy egy szivet repitt ki kezébõl

    Repülj, égõ szivem, annak hajlékába,
Kinek rózsa nyílik piros ajakába.
Árulj el mellyemnek érzékenységérõl,
S lopj le egy-két csókot isteni képérõl.

                        XIV

Egy kinyilt szivbõl lángok rohannak ki

    Tekénts be szivemnek hevült rejtekébe,
Citheréát fogod látni itt székébe.
S mindezek a tüzek számodra lángolnak, -
Mert képednek minden ereim hódolnak.

                        XV

Egy pásztor hársfára vágja Fillisnek (szeretõjének) nevét

    Csendes magányosság! szivem nyájassága,
Ki sok nyögésimnek lehetsz bizonysága; -
Im, itt hagyom nevét ékes Fillisemnek,
Hogy e fával nõjjön jele szerelmemnek.

                        XVI

A felháborodott tenger ide s tova hány egy hajót

    Sorsom a haragos tengert képzelheti,
Mellyen hajóm kivánt partyát nem érheti;
De mégis, elbusult szivem remélheti,
Hogy még fellegimet fényes nap követi.

                        XVII

Egy ifju szép bokrétát tart a kezében

    Boldog virágocskám! menj hivem keblébe.
Ó mint kérkedhetel asszonyod kénnyébe!
Szöktess egy pillantást helyettem mellyébe,
S mondd: nincs olly gyengeség Ciprus szigettyébe.

                        XVIII

Két szivet egy lánc kapcsol öszve, és három vagy négy más sziv repdes körülöttek

    Ne hizelkedgyetek tündér hivségtekkel,
Mert bár elõznétek Venust szépségtekkel,
Mégsem vonhattok el hivem szerelmétõl,
Kinek csak a halál választ el szivétõl.

                        XIX

Kupidó sürü bokrokból lövi nyilát egy szivre

    Keszkenõddel puha szellõk játszadoztak,
Midõn pillantásim képeden futkoztak.
Gömbölyû mellyedre csak egyet vetettem,
Máris Kupidónak puzdráját érzettem!

                        XX

Egy Grácia ferdik; egy bokor mellõl alattomban nézi egy ifju

    Ó szerencsés habok, miként örülhettek,
Hogy annyi szép titkot bártran szemlélhettek!
Vajha szabad volna Szalmácist követnem,
S magamat szerelem tengerébe vetnem!

                        XXI

Egy Grácia a szép illatu pázsiton szunnyadoz; alattomban nézi egy ifju

    Egek! millyen szépség enyeleg arcáján!
Melly piros patakok csergedeznek száján!
Ida vetekednék két tellyes almáján -
A többit meglátod Názó Korinnáján.

                        XXII

Egy sziv tömlöcben nyög; a másik kivül áll

    Elválasztják ugyan vasak személyünket,
De nem válaszhattyák esküdt szerelmünket,
Sõt, amelly akadály különöz bennünket,
Érzékenyebb tüzzel gyullasztja szivünket.

                        XXIII

Két galamb két sziven áll és csókolódik

    Halok, Galateám, midõn csókolhatlak,
Halok, ha mellyemhez gyengén szorithatlak! -
Csuda, illy kinok közt mégsem utálhatlak,
Sõt imádás nélkül soha nem láthatlak.

                        XXIV

A holdvilágnál egy lugosban járkál egy ifju, gondolatjaiban elmerülve

    A fáradt természet béhunyta szemeit,
Szökik a lágy szellõk mirtus leveleit;
Álmos ágyán kiki felejti terheit,
Csak egy szerencsétlen nyögi szerelmeit.

                        XXV

Egy kisded gyermek a másikat egy kis kocsin huzza

    Nézd el az ártatlan természet munkáit,
Mellyek festésére oktatta Musáit
Göthe, s boldogoknak nevezte tréfáit,
Mert még nem esmérik az élet igáit!

                        XXVI

Orfeus, a tilalom ellen, visszateként Euriditzére, és ismét megfosztatik tõle örökre

    Szegény, mennyit vesztett csak egy pillantással,
Mit már vissza nem nyer ezer sohajtással! -
Hogyha a szerelem terhel vakittással,
Hogy vétkezhetett ez mégis a látással?

                        XXVII

Egy hajó a szélvész után part felé közelget

    Már egy kegyes sugár mosolyog szivemre,
Mellyet küld szerencsém némü reményemre,
Mint a szélvészek közt fáradt evezõnek,
Ki messzérõl látja jelét egy mezõnek.

                        XXVIII

Klóris egy kellemetes kert felé sétál mulatozásra

  Hüves Pomónának nyugtató szállása,
Mellyre mosolyodik Klórisom látása,
Tisztelem rózsákkal szagos tüzhelyedet,
Hogy fogadd kegyessen mái vendégedet.

                        XXIX

Egy ifju bucsuzó félben áll kedvesse elõtt

    Vedd végsõ bucsuját igaz tisztelõdnek,
Kit a sors irigylett érzékeny ölednek!
Kiragad határján lakó vidékednek,
De szivemben haggya jelét személyednek!

                        XXX

Venus faragott képét nézi egy ifju

    Hidd el, csalatkozott Fidiás mivében,
Hogy Venust rajzolta hires mühelyében;
Mert arra célozván igyekezetében,
Azonban te képed látszott remekjében.

                        XXXI

Egy pázsiton nyugszik egy ifju, gondolattyaiban elmerülve

    Hány veszélyt szenvedett Ulisszes honnyáért,
Jázon mennyit fáradt Kolkis báránnyáért, -
Mindegyik koszorut nyert fáradságáért:
Csak szivem sohajtoz hasztalan tárgyáért!

                        XXXII

Egy ifju szerelmessét tartya karjai között és zsebóráját tekénti

    Midõn a bal szelek viszik vitorlámat,
Nem gyõzöm sürgetni unalmas órámat;
Ha pedig Klórisom piheg kebelemben
Száz pillantást egynek számlálok szivemben.

                        XXXIII

Egy oltáron áll két sziv

    Megesküttünk immár Venus oltárjánál,
Mint Sándor Kártigám festett márvánnyánál;
Bárha elválunk is Kháron hajójánál,
Mégis megáll szivünk szent fogadásánál.

                        XXXIV

Etna hegye mellett áll egy ifju

    Piramus szerelmét szederjfa mutattya,
Párisét füstölgõ Ilion sirattya;
Endimion hevét Latmus vádolhattya;
Enyimet Etnának lángja rajzolhattya.

                        XXXV

Héloize és Abelárd; igaz szerelem példája

    Boldog Héloize, hived szerelmével,
Ki csudálatosan hevitett tüzével; -
Mert, ha voltaképpen szivét megvizsgálom,
Ott igaz szerelem képét feltalálom.

                        XXXVI

Metasztázius elbucsuzik Nicse baráttyától

    Isten hozzád, Nicse! már el kell távoznom;
Hány erdõn s mezõkön szükség most utaznom! -
Minden ágtól fogom nevedet kérdezni.
Hát te, barátodról fogsz-e emlékezni?

                        XXXVII

A nap elenyészõ félben vagyon, mellyet egy ifju elmélkedve néz

    Áruló sugárak, mért el nem enyésztek?
Elájult szivemnek mennyi but szereztek! -
Ó ha ti majd éjszak tengerén eveztek,
Mennyi gyönyörüség okaivá lesztek!

                        XXXVIII

Kapcáját egy rózsaszinü pántlikával köti Klóris; elõtte áll imádója

    Jaj, takard el kérlek!... Olvasztod szivemet,
Midõn olly titokkal táplálod szememet!
Hidd el, ezzel oda vezeted szivemet,
Hol trónussán látom érzékenységemet!

                        XXXIX

Vadászatra menõ félben áll egy ifju

    Kimegyek az erdõk hüves szállására;
Bárcsak Aktéonnak akadnék nyomára! -
Melly részegen néznék Garga folyására!
Meghalnék Diánnám olly szép látására.

                        XL

Egy ifju térden áll kedvesse elõtt, s kardot nyujt néki

    Diánám, kezedbe ajánlom éltemet;
Vagy engesztelõdve tekéntsd személyemet,
Vagy, ha számba veszed még tovább vétkemet,
Inkább vedd e kardot, s verd által mellyemet!

                        XLI

Egy óra mellett áll egy ifju

    Tudod, Galatéám, nemét szerelmemnek,
Tudod valóságát eskütt hivségemnek;
S hogy csak az oltya el lángjait szivemnek,
Ki végsõ óráját hozza el éltemnek.

                        XLII

Klóris fejér tafotaágyán aluszik: kifedett hó mellyét a szerelem istenei mozgattyák

    Melly édes képekkel töltöm álmaimat!
Adónis vállára teszem karjaimat;
Ezer csók fereszti hevült ajakimat. -
Bár szüntelen álom birná napjaimat!

                        XLIII

A kis Kupidó egy koporsó kõre vágja e verseket

    Jámbor! kérlek, állj meg! nézd e jelenséget,
Hol elzárt örökre halál egy hivséget;
Jelentsd vagy egy könyvvel a keserüséget,
Azután menny, s hagyd el e gyászos térséget!

                        XLIV

Egy hajó kiterjesztett vitorlákkal áll a tenger közepén,
de nem indulhat, mivel semmi szél sem fuj

    Nyugszik a nagy tenger csendes habjaival,
Nem indulhat hajóm kész vitorláival, -
Nincs szél, melly mozdittsa folyó szárnyaival;
Nincs, aki segittse kegyes karjaival.

                        XLV

Klóris bucsuját veszi kedvessétõl

    Élj százszor boldogul, eltávozásodban;
Vezéreljen az ég minden járásodban!
Emlékezzél néha magánosságodban,
Hogy szivem holtig nyög édes rabságodban!

1779