Egy boldogtalannak panasszai a halavány holdnál

    Szomoru csillagzat! melly bus sugárokkal
Játszol a csendessen csergõ patakokkal!
Csak te vagy még ébren boldogtalanokkal,
Kiknek szive vérzik s küszködik bajokkal.

    Hallod, hogy sohajtnak estvél homállyában,
Midõn a természet szunnyadoz álmában. -
Nincs álom ezeknek gyászos kunyhójában!
Eltünt, eltávozott boldogabb házában!

    Ott egy temetõnek látom keresztyeit,
Bágyodt szél mozgattya cyprus leveleit.
Ó! az árnyékozza soknak tetemeit,
Kik velem érezték az élet terheit!

    Egy fehér árnyékot szemlélek sirjából,
Suhogva felkelni, halottas honnyából -
Vallyon nem lesz-é ez azoknak számából,
Kik mint én, könyveztek szivek fájdolmából?

    Ó bár felém jönne! nem félnék képétõl;
Többet reménlenék borzasztó lelkétõl,
Mint élõ halandók szemfényvesztésétõl,
Kiknek számkivetve vagyok kegyelmétõl!

    Jaj de ismét eltünt... ez is fut engemet!...
Talám észre vette hullani könyvemet!
Ó hát nincs már senki, aki nyögésemet
Hallaná, s enyhitni akarná ügyömet?

    Üss, te boldog óra, amelly inségembõl,
Ki fogsz szóllittani illy sok gyötrelmembõl,
Szakaszd ki e sebes szivet kebelembõl,
S csinálly port agyagból készitett testembõl!

    Talám majd valaki jön sirom széllyére,
S akasztván egy darab fátyolt keresztyére,
Reá emlékezik baráttya szivére,
Egy könyvet görditvén hideg tetemére!

1780