A szép tudományoknak áldozott versek

Örömnek könyvei folyák el szememet,
Midõn virágozni látom nemzetemet.
Már eleget éltem!

                        BARCSAY kapitány

    Láttam tegnap Fébust tünõ világával,
Láttam haldoklani kezdõ sugarával,
Estvélyi felhõkrõl láttam bágyodtságát,
Mellyekre festette végsõ pirosságát.
S midõn igy szemlélném, elalutt szemembõl,
Ó hány sohajtások követték szivembõl!
Te boldog csillagzat, mondám: homályodból,
Hogy fogsz felvirradni szerencsés álmodból!
Melly napra költöd fel scythák onokáit,
Melly fénnyel vonod be Mátyás palotáit!
Felveszed Minervát Athénás hamvából,
S a kegyes Musákat Hémus lugossából,
Elhozod Budának újult piacira,
Hogy magyar füstöljön teményt oltárira,
Az a magyar, aki Chinának falától,
Hozván isteneit Tánáis partjától,
Leverte sátorit Pannon határában,
Hol egy igaz Isten lépett templomában.
Itt letelepedvén szerencse karjára,
S esküdvén Bellóna véres paizsára,
Nem mehetett Pállás szentelt templomába,
Nem a szeléd Muzsák tudós udvarába!
Örökös háboruk birták századait,
Nemes vére festé Dunája habjait,
S hogyha tudományra vethette szemeit,
Csak véres kardgyával irta eseteit.

                            *

    De már a szép hajnal piros szekerével
Fellépett egünkre ohajtott fénnyével.
Uj életre hozza világ gyermekeit,
Gyengén aranyozván erdõknek teteit.
Olvasom nemzetem könyvezõ szemébõl,
Hány áldást küld néki dobogó szivébõl!
Barátim! Párosi fehér márványokból
Emeljünk oszlopot, borostyán-ágokból;
Irjuk fel e napot fényes tetejére,
Hogy hasson sugára onokák szivére.

                            *

    Megnyilik az innep! Látom méltóságát,
Látom magyarimnak régi buzgóságát.
Ó mennyi áldozat esik Tresiának,
Mennyi sóhajtását hallya országának!
Boldog fejedelem, ki népe szivében
Igy csinál országot, s igy jut hivségében.
Ezer kegyessége béfejezésére,
Pállást helyhezteti Buda tetejére;
S hogy örökösittse hazánkban szállását,
Ma szenteli néki királyi lakását.
Már ez sok! - Ó magyar! mély tiszteletedhez,
Ezért is szerelmet kapcsolj hivségedhez.
Igy hordott rég Róma Áthén határából,
Szép tudományokat Sokrates honnyából;
S borostyánt ültetvén tanács-udvarában,
Cézárt s Cicerókat termett árnyékában.
Igy jöttek azután Tiberis széllyérõl,
Kegyessebb Muzsáknak mulató helyérõl,
A szép tudományok egész Európában,
Hol most dicsõségnek hevernek karjában.

                            *

    Boldog haza, ahol Minerva székébõl,
Polgárok nõnek fel Muzsák kebelébõl;
Hol tudományoknak szeléd virágjából,
Bokréták fonyatnak borostyán ágából!
Melly szép lesz majd látni nemes ifjainkat,
Hogy fogják tanulni régi százainkat,
Hogy beszéllik Elsõ Lajos történetit,
Dicsõség templomán irt fényes esetit.
Örömmel szóllanak Hunyadi szivérõl,
Ki Budára térvén Erdély védelmérõl,
Vaskapunál emelt oszlopot magának,
Hol népe nevezte hazája attyának.
Ha pedig Várnának véres térségérõl,
Verset énekelnek Mohács mezejérõl,
A magyar buzgóság megnyittya sziveket,
Ó mintha már látnám hullani könyveket!
Illy hazafiaknak nemes példájában,
Mint igaz erkölcsök szent oskolájában,
Fel fogják tanálni jövendõ céljokat,
Miként kell szeretni édes hazájokat.

                            *

    Hát kik felesküsznek Newton oszlopára,
Kit õ érdemivel London piacára
Épitett, hogy fogják nézni egeinket,
Kik gyengén áztottyák gazdag mezeinket?
Majd tudományoknak ledõlvén szárnyára,
Felfelé repdesnek ég boltozattyára;
Hajnali csillagnak fényes világától,
S mosolygó Auróra piros hajlékától,
Általhatnak éjszak setét tengerére,
Melly álmat küld világ elfárodt szemére.
Kitanulják minden csillag indulattyát,
Saturnus, Jupiter, Mars s Venusnak uttyát,
S alább ereszkedvén felhõk országára,
Bátran tekéngetnek dörgõ homályára.
Itt a természetnek örökös rendeit,
Csudálkozva nézik rettent törvénnyeit.
Szóval: tudományok mindegyik nemébõl,
Részesül nemzetünk dicsõség fénnyébõl.
S igy még hiszem Buda tudós teteirõl,
Swittenek s Kolbertek nõnek bérceirõl.

                            *

    Pihenj már, nemzetem, szerencséd karjain,
S mint Sándor megállván Hipásis partyain,
Töménnyel áldozott képzelt isteninek,
Kik védelmezõi voltak sereginek,
Ugy te emelj oltárt, emelj márványokat,
Ird a jövendõre e boldog napokat,
Rajzold le trónussát Nagy Teresiának,
Nevezd tudományok s kegyesség annyának,
Tedd hozzá, hogy negyven nyár hevességében
Véle a boldogság országlott székében.
Sõt kisdedidet is, kik annyok ölérõl
Csüggvén életeket szijják emlõjérõl,
Tanitsd meg illy kegyes királynéd nevére,
S esküttesd sziveket örök hivségére.
Te pedig, Minerva, Musák seregével,
Kik, elhagyván Pindust Trácia völgyével,
Ide lakni jöttek Dunának partyait,
Pallérozván népek szilaj szokásait,
Kedvellyétek, kérlek, e szeléd helyeket,
Ne ijesszék elmult százok sziveket.

1780