Battyáni Károly Őhercegsége halálán egy poetának érzékenységei

Multis ille bonis flebilis occidit.

                                   HORATIUS

    Még meg sem szünt a lant szomoru hangjával
Lichtensteint siratni gyászos nótájával,
S a szõke Dunának kies mellyékérõl
Visszasohajtani temetõ helyérõl;
Még a fájdalomnak mélly s néma kinnyait
Olvasom németség szemébõl nyomait,
Melly lankadt képekre vont halvány szinével
Az egész országba zokog keservével -
Már ismét holtaknak csendes mezejében
S az elenyészésnek hideg rejtekében
Siet egy nagy Lélek - császárok szerelme,
Dicsõség gyermeke, hazája védelme!
Az örök végezés elragadja tõlünk, -
Ki, mi néki tetszik, rendelhet felõlünk.
Visszakéri ismét illy nagy teremtését;
Ki tartóztathattya fájdalmát, nyögését?
Ki állhat e setét sirnak küszöbére,
Hogy ott ne olvadjon szive keservére,
Hogy a hálaadás édes érzésével,
S a méltó fájdalom kinos gyötrelmével,
Ne csaljon reszketõ cseppeket szemébõl,
Mellyeket buzgóság sajtolna szivébõl?
Látom Bellonának eskütt gyermekeit,
Hogy törli mindegyik könyvbe tölt szemeit,
Midõn Battyányinak elhült tetemeit,
Lelketlenül láttyák bajnoki kezeit
Heverni, mellyeknek gyakran intésére
Hullott az ellenség ezre ezerére...
Gyakran gyõzedelem véres dicsõsége
Pillantásaitól függött nyeresége.
Ó és ez a bajnok, ki a szerencsével
Csak ugy bánt, mint gazda szegõdött népével,
Ó ez nincs már többé! - elmult - fut elõlünk -
Atyánk! - fõ vezérünk! - hova tünsz el tõlünk?
Hiszem, midõn harcok dicsõ mezejére
Vezettél királyunk s hazánk védelmére,
Az halál, öltözvén tüzes mennykövekben,
Orditva repdezett a szörnyü telekben,
Szórta melletted is ezerszer szikráit,
S nem szaporithatá teveled prédáit.
Elaluttak rajtad halálos tüzei,
Megtompult mellyeden nyila, mennykövei:
S most a békességnek csendes kebelébõl,
Ragad ki fiaid reszketõ ölébõl! -
Igy nyög, igy sohajtoz, s lesütvén szemeit
Az õsz hadakozó hullattya könyveit.
A haza pediglen halottas innepét
Látván illy fiának, elfödözi képét
Gyászfátyollal; - halvány szine ijedségét
Jelenti, keserve mélly érzékenységét!
Rádõl bajnokának bus temetõjére,
Sír! - nevezi! - hivja! - s könyvez tetemére! -
Vigyáz, ha még él-é, ere rugásából;
Esedez, ébredjen iszonyu álmából.
Hasztalan esdekszel! - nem láttya könyvedet,
Nem tellyesitheti most egyszer kedvedet;
Halhatatlanságnak szerencsés ölében
Nyugszik már nagy lelke méltóság fényében.
Feje felett lebeg vitéz koronája,
Fáradsága dija, érdem bokrétája,
Mellyet azon Isten készitett számára,
Ki õtet teremté nemzetek javára,
Ki õtet királynénk s anyánk trónusához,
Segéltségül adta boldog kormánnyához,
Ki õtet rendelé nagy József szivében
Erkölcs drága magvát ültetni lelkében.
Ugy van, boldog herceg, tied a dicséret,
Hogy most ég mellyünkbe buzgóság, szeretet
E fejedelemhez; - s minden örömkönyvünk,
Mellyet ennek áldoz hálaadó szivünk,
A te sirodra hull! - s ott hideg testeden
Gördülvén, elszárad atyai sziveden.

1782