A megaggott világ-fiának emlékezete

                        1

    „Reménség, reménség! be hamar megcsalál;
Vasmaeskával festve be heába valál!
Szomoru szivemet béborittá halál,
S valamerre szemem vetem, mindenütt gyászt talál.”

                        2

    Szép termet, rózsaszint mutató ábrázat,
Bibor, bársony, selyem, s aranyos ruházat,
Megrontott sok ifjat, nem kettõt, sem százat;
Elpusztittott sok szép várat és sok nemes házat.

                        2b

    [Kis ajak, gyenge kéz hányat széditthetnek?
Szökõ pillantások miként hevitthetnek?
Hogyha kifedve szép mellyek piheghetnek,
Melly szivnek van olly bástyája, kit meg nem gyõzhetnek?]

                        3

    Életem tavasszán én is rabjok lettem,
Midõn szép Klórisom karjain nyöghettem;
S ha csak egy csókját is kihizelkedhettem,
Paradicsom örömérõl majd elfelejtkeztem!

                        4

    Mulattam hivemmel kertek árnyékában,
Csendes magányosság édes homályába;
S áldozatot tevén Venus templomában,
Bemetszettük neveinket a hársfák héjjába.

                        5

    Táncoló paloták, ti kedves heleim!
Hány titkot láttak ott csintalan szemeim,
Hány szivre repdeztek érzékenységeim,
S hány ezer nyájos szorittást érzettek kezeim!

                        6

    Elmultak mind ezek, elmult vidámságom;
Szomoru gonddá vált régi nyájosságom;
Jelenti képemen csüggedt pirosságom,
Hogy már végére hanyatlik - ifju bolondságom!

1782-1784