| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula Az Antillák világa IntraText CT - Text |
Cork, ahová Mr. Patterson iparkodott a gondjaira bízott ösztöndíjasokkal, Irországnak harmadik városa. Neki magának közel nyolcvanezer, a kikötőjének: Queenstownnak pedig tízezer lakosa van.
Pattersonéknak, mivel késő éjszaka érkeztek meg, már nem volt rá idejük, hogy megnézzék a várost; pedig a festői fekvésű, kies és ódon külsejű, zeg-zugos utcájú város megérdemli, hogy az idegen szétnézzen benne. Sok háza, különösen az óvárosban, több száz éves s bár az idő vasfoga ugyancsak megviselte, azért még düledező állapotában is megtartja festői külsejét.
Egy ilyen rozzant, régi házban volt a «Kék róka»-csapszék, melynek még a kikötőváros lebújjai közt is veszedelmesen rossz híre volt.
Azon az estén, június 29-én, e csapszék egyik félreeső zugában három baljóslatú alak iddogált. Halk hangon beszélgettek s ahogy folyton szorongva, aggódva tekintgettek körül, mindjárt meglátszott rajtuk, hogy rossz fát tehettek tűzre, vagy legalább is rosszban sántikálnak.
Máskülönben az egész ivó tele volt hasonszőrű jómadarakkal s ha a corki rendőrség azon az estén razziát tartott volna a lebújban, alighanem jó fogást csinál és sok mákvirág a hűvösre kerül. Annyi bizonyos, hogy megcsípte volna azoknak a banditáknak egy részét, akik csak pár órával előbb törtek ki és szöktek meg Queenstown börtönéből.
E nevezetes esemény körűlményeit tüzetesebben el kell mondanunk.
Körűlbelűl négy-öt napja, egy angol hadihajó bilincsbe verve hozta meg a «Halifax» háromárbócos legénységét, melyet a Csendes-tengeren fogtak el. Ez a vitorlás kalózhajó volt s fél évig valósággal réme volt a békés kalmároknak a Salamon-szigetek, az Új-Hebridák és Új-Anglia szigetcsoportjai közt. Kétségtelen volt, hogy a kegyetlen, gaz kalózbandát súlyos büntetéssel fogják sújtani s legalább a főcinkosokat mindenesetre fölakasztják.
Az elfogott kalózok összesen tízen voltak, mert a többi hét a válságos pillanatban leoldozta a nagy mentőcsónakot és szerencsésen megugrott, bár az angol hadigőzös legénysége két sortüzet is eresztett utána. A többi tízet aztán - köztük a kapitányt is - jól megvasalva hozták Queenstownba, hogy ítéletet mondjanak fölöttük.
A kapitány, Harry Markel és a vitorlamester, Carpenter John, a képtelenségig vakmerő emberek voltak. Miután tudták, hogy az életük úgyse ér egy fapitykét se, megkockáztatták a bizonyos halált a szabadúlás reményében s egy őrizetlen pillanatban, miután két börtönőrt leütöttek, az egész bandával együtt megszöktek a börtönből.
A szökés hírére azonnal talpra állt az összes rendőrség és lázas buzgalommal nyomozta a szökevényeket. Őrizték, elállták a városból kivezető utakat, szemmel tartották a kikötőt és egyenkint sorra vették, átkutatták a város rosszhírű, kétes csapszékeit.
Ezek egyikében, a «Kék róká»-ban űlt a gaz kalózbanda három legfélelmetesebb tagja; Harry Markel, a kapitány, Carpenter John, a vitorlamester és Ranyah Cogh, a mesztic szakács.
Harry Markel 45 éves, erőteljes, vad arcú férfiú volt, akinek marcona képe azonnal elárúlta, hogy nincs gazság és kegyetlenség, amire képes ne lenne.
Carpenter John, a vitorlamester, jóval fiatalabb volt kapitányánál a nyájas, szinte alázatos és szelíd arcáról senki se hitte volna, hogy kettőjük közt voltaképpen ő a gonoszabb, a kapitány bújtogató ördöge. Ranyah Cogh, a szakács, csak eszköz volt a kapitány kezében, olyan engedelmes eszköz, aki szívesen ölt, gyilkolt, rabolt és kegyetlenkedett, mert önmagának is kedve tellett benne.
A három cinkos tehát halkan beszélgetett s Carpenter John éppen ezt mondta:
- Itt nem maradhatunk! Még az éjszaka kezdete előtt el kell párolognunk innen. A rendőrség a nyomunkban van s ha ránk hajnalodik, bizonyos, hogy megint csak hurokra kerülünk.
- Csak már Will Corty jönne! - nyugtalankodott Ranyah Cogh.
- Majd megjön, - csillapította őt a kapitány.
- Meg, meg, - felelte a szakács, - csak aztán mi is itt legyünk még, amikorra megjön!
- Hát persze, hogy itt leszünk, - bólogatott a kapitány, - most csak félnyolc, még alig sötétedik, kimenni tehát nem mehetünk ki az utcára, mert a világosságnál ránk ismerhetnének.
- S ha a rendőrök előbb rajtunk ütnek? - kérdezte Carpenter John.
- Az se baj, - nyugtatta meg a kapitány az aggódó vitorlamestert. - Az ivónak van egy csapó-ajtaja hátúl, azon megugorhatunk.
A három mákvirág elhallgatott s egy darabig mindegyik a maga gondolataival foglalkozott. Végre a vitorlamester megszólalt:
- Csak legalább Corty találjon egy gazdátlan csónakot!
- Eddig már bizonyára talált is, - felelte a kapitány. - S ha egyszer már bent ülünk...
- Hát a többi hét? - szólt közbe Ranyah. - Valjon hol lehetnek?
- Bizonyos, hogy Corty már beleültette őket a csónakba.
- Ha ugyan meg nem csípték őket! - aggódott a szakács. - Hisz már több mint egy órája, hogy várjuk!
- S még az is kérdés, - tódította Carpenter John, - hogy a hajó nem indúlt-e már el?
- Szó sincs róla, - mondta Harry Markel. - A hajó csak holnap reggel indúl; itt a bizonyság!
Ezzel elővett a zsebéből egy összegyűrt újságot és fölolvasta a következő hírt:
«Az Alert még mindig a corki öbölben horgonyoz, Farmar előtt, indúlásra készen. Paxton kapitány csak az Antilian School növendékeit várja, de az indúlás nem szenved késedelmet, mert különben is 30-ikára volt kitűzve. Mihelyt az ifjak a födélzeten lesznek, az Alert azonnal indúl kitűzött célja, az Antillák felé.»
Tehát arról a hajóról volt szó, amelyet Mrs. Seymour Kethlen az Antilian School növendékei számára kibérelt. És Harry Markel azt a pokoli tervet eszelte ki, hogy ezen a hajón szökik meg cimboráival.
Bizonyos, hogy Paxton kapitány nem cinkosuk a kalózoknak; bizonyos az is, hogy az Alert legénysége közt nincs egyetlen egy árúló se, aki segítene e banditáknak, hogy megszökhessenek a megérdemlett büntetés elől. Tehát csellel, erőszakkal akarják elfoglalni a hajót?
Úgy van: ez volt a szándékuk, amint ez Harry Markel következő szavaiból nyilvánvaló lett:
- Ma 29-ike van, - mondta a kapitány. - Az Alert tehát csak holnap reggel indúl s ma éjjel még odakint lesz a corki öbölben, Farmar mellett, jó messzire a kikötőtől. Föltéve, hogy az utasok nincsenek a hajón, - ami nem valószínű, ha csak ma érkeznek, - csupán a legénységet kell eltennünk láb alól.
- De hol késik hát Corty? - nyugtalankodott ismét a szakács.
- Kapitány, - szólt hirtelen a vitorlamester, - ha megengedi, én szétnézek az utcán. Hátha meglátom Cortyt!
- Nem bánom, - felelte Harry Markel némi habozás után, - de vigyázz magadra és siess!
A vitorlamester fölhajtotta az előtte álló félpohár pálinkát és óvatosan kisuhant az utcai ajtón.
Félkilencre járt, de még elég világos volt. Az égen azonban felhők tornyosúltak s úgy látszott, hogy az éjszaka sötét és borúlt lesz. Még ez is kedvezett tehát a kalózok istentelen szándékának.
Tíz perc se múlt el, hogy Carpenter John kiment s máris visszajött, még pedig másodmagával. Társa alacsony, zömök fickó volt, sipkáját mélyen a szemére húzta, úgy, hogy alig látszott valami az arcából. Corty volt, akit vártak.
A matrózon meglátszott, hogy nagyon fáradt. A melle zihált, arcáról csorgott a verejték; nagyon szaladhatott, mert úgy kifogyott a lélegzete, hogy pár pillanatig szólni se bírt. Leűlt, hogy kifújja magát, de közben egyre nyugtalanúl tekintgetett az ajtó felé, mintha minden pillanatban várná a rendőröket.
Végre mikor lélegzethez jutott, halkan így szólt:
- Az utca tele van rendőrökkel, sorra átkutatják a csapszékeket. Mindjárt ide érnek.
- Akkor siessünk! - kiáltott a szakács fölugorva.
Harry Markel azonban lenyomta a székére s azt kérdezte Cortytól:
- Még mindig az öbölben vesztegel, de már az utasokat várja.
- Ötszáz lépésnyire van ide.
E pillanatban a csapszék ajtaja hirtelen föltárúlt és a korcsmáros beugrott rajta.
- Itt vannak a rendőrök! - kiáltotta lélekszakadva.
Óriási zűrzavar támadt. Egész csomó «vendég» rohant a hátúlsó csapóajtó felé, de Harry Markel és társai mindnyájukat megelőzték s legelsőknek ugrottak ki a sötét mellékutcára.
A következő pillanatban 10-12 rendőr lépett be a csapszékbe s bezárván minden ajtót, igazolásra szólította fel az ottlevőket.