| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula Az Antillák világa IntraText CT - Text |
A háromárbócos, négyszázötven tonnás «Alert», melynek kapitánya a megboldogúlt Paxton volt, nemrégiben készűlt Birkenheadben, ahol a leggyorsabb járatú és legszilárdabb hajókat építik. A hajónak épp oly jó híre volt, mint a kapitányának, és Mrs. Seymour Kethlen nem is választhatott volna jobban, mint mikor Paxton kapitány gondjaira bízta az Antilian School növendékeit.
De Paxton kapitány nem volt többé s a banditák, akik lemészárolták, a hajót is kézre kerítették. Mi sors várhatott hát a gyanútalan ifjakra, akik tanulmányútra indúltak s talán a halál torkába siettek?
Alig hogy virradt, Harry Markel és Carpenter John szegről-végre megvizsgálták a hajót. Mindjárt az első percben látták, hogy nagyszerű fogást csináltak: az «Alert» úgyszólván még egészen új volt s az építői nagyon ügyeltek arra, hogy minél gyorsabb járású legyen. Karcsú teste, vitorláinak szokatlanúl nagy felűlete, keskeny orra és inkább hosszú, mint öblös teknője valóban képessé is tette, hogy jó széllel 12, sőt 16 tengeri mértföldet is megfusson óránkint. Bizonyos, hogy ha tegnap este elindúlhatott volna, ma már kívűl járna a Szent-György-csatornán s akkor aztán bottal üthetnék a nyomát!
Az ég felhős volt és finom köd ült a tengeren, úgy, hogy három kődobásnyira se lehetett látni. Mivel nem indúlhattak el, Harry Markel örűlt ennek, a ködnek; legalább az «Alert» kevésbbé látható s talán az utasai se jönnek föl rá ebben a ködös, borús időben.
De kilenc óra tájban a nap forró sugarai szétszórták, fölitták a ködöt s két mértföldnyire a Farmar-öböl előtt festői szépségében tárúlt föl a queenstowni kikötő.
A banditák állapota most már válságosabb lett. Ha véletlenűl a hajóra jön valaki, aki ismerte Paxton kapitányt vagy az «Alert» meggyilkolt legénységét, azonnal kiderűl a szörnyű mészárlás és a kalózok elvesztek. Ez forgott a kapitány fejében is, mikor megparancsolta, hogy a mentő-csónakot tartsák készen és rakják meg eleséggel, fegyverekkel.
Ha rájuk ismernek, - gondolta magában Harry Markel, - azonnal beűlnek mindnyájan a csónakba. Pár evezőcsapás kiviszi őket a partra, ahol talán sikerűl megmenekűlniök az üldöző rendőröktől. Egyelőre, ameddig semmi veszedelem se fenyegette őket, mindenesetre legokosabb volt a hajón maradni s megvárni a kedvező szelet, melynek szárnyain elröpűlhetnek.
Lassankint megelevenedett a kikötő. A vitorlások persze épp oly mozdulatlanúl álltak ott, mint az «Alert», de a gőzösök lassankint mozogni kezdtek és hangos sípolással, búgással jelezték indúlásukat vagy megérkeztüket. De, mivel e gőzösök egyike se közeledett az «Alert» felé, a banditáknak se volt mitől tartaniok.
Tíz óra felé azonban különös dolog történt. Az öböl külső bejárásánál fölbukkant egy gőzös és egyenesen az «Alert»-nek tartott. Hatalmas teherszállító hajó volt, azok közűl való, amelyek szenet szállítanak az angol gyarmatokba, ahonnan búzával vagy nikkellel megrakodva térnek vissza.
Ez a gőzös, miután befordúlt az öböl kiugró előfoka mellett, meglassította futását s nem a kikötő felé tartott, hanem egyenesen az «Alert»-felé vette az útját. «Concordia» volt a neve.
Mit akart ez a gőzös? Talán a parancsnoka messziről meglátta az «Alert» nevét s miután ismerte Paxton kapitányt, meg akarta őt látogatni?
Úgy látszott, hogy a gőzösnek valóban ez a szándéka, mert lassan-lassan oly közel jött az «Alert»-hez, hogy már alig volt tőle két kődobásnyira s még egyre közeledett.
Harry Markel a fogait csikorgatta elkeseredett dühében. Most már nagyon megbánta, hogy még az éjszaka csónakra nem űlt s meg nem szökött egész legénységével. Akkor most már biztosságban lehetnének valami erdőben s várhatnák a jó szerencsét, míg ismét hatalmukba keríthetnek valami hajót.
Most azonban már késő volt: a veszedelem itt volt a nyakukon.
A gőzös már egész közel volt az «Alert»-hez s a matrózok egyike a mellette álló kapitány intésére át is kiáltott hozzájuk:
- Kicsoda az «Alert» kapitánya?
Harry Markel, aki az árbóc mögé bújt, mit se felelt e kiáltásra. De midőn a matróz másodszor is átkiáltott s ezúttal még hangosabban ismételte az előbbi kérdést, Harry Markel felelet helyett szintén ezt kérdezte:
- Kicsoda a «Concordia» kapitánya?
A matróz kérdéséből világosan látható volt, hogy a «Concordia» kapitánya nem ismerhette a megboldogúlt Paxtont, különben bizonyára tudta volna a nevét. Ez némileg megnyugtatta a banditákat és Harry Markel elő is bújt az árbóc mögűl.
- Kicsoda a «Concordia» kapitánya? - ismételte még hangosabban.
- James Brown! - kiáltott vissza maga a kapitány, aki ott állt a hajóhídon, a matróz mellett.
- És mit parancsol? - kérdezte Harry Markel.
- Azt szeretném tudni, - hangzott a kérdés, - hogy jó ára van-e a nikkelnek Queenstownban?
- Mondd neki, hogy rossz az ára, - súgta Corty a cinkostársának.
- Itt bizony nagyon leszállt a nikkel ára, - felelte Harry Markel.
- Negyedfél shillinggel, - súgta Corty.
- Negyedfél shillinggel tonnánkint, - ismételte Harry Markel.
- Eszerint el sem lehet adni! - kiáltott át a «Concordia» kapitánya. - Jobb, ha tovább megyek. Köszönöm, kapitány.
- Nincs valami megbízása Liverpoolba?
- Szerencsés útat az «Alert»-nek!
- Szerencsés útat a «Concordiá»-nak!
A gőzös lassan megfordúlt és visszafelé indúlt azon az úton, amelyen jött. John Carpenter pedig, sóváran nézve utána, ezt a nagyon is találó megjegyzést mondta:
- E kitűnő és hiteles információnk jutalmáúl minket is kivontathatott volna ez a gőzös!
Erre valóban nagy szükségük is lett volna, mert a kikötőben egyre élénkebb lett a sürgés-forgás és minden pillanatban akadhatott valaki, aki fölismeri a banditákat.
De nem ez volt az egyedüli veszedelem. Sokkal nagyobb veszedelem volt ennél az, hogy nemsokára el fognak jönni az utasok s ki tudja, hogy nincs-e köztük valaki, aki ismerte Paxton kapitányt. Pedig most már még akkor se igen szökhettek volna meg előlük, ha véletlenűl kedvező szelük kerekedik; mert, nappal lévén, legott gyanút ébresztett volna ez a hirtelen és indokolatlan elindúlás.
Ezek a gondolatok kergették egymást Harry Markel agyában, aki nem mert a födélzeten tartózkodni, nehogy a csónakban járó-kelő halászok, hajósok ráismerjenek, hanem lent űlt a kapitány szobájában s a kikötő felé nyíló kerek ablakon át leselkedett, hogy nem jön-e feléjük valaki.
Tizenegy óra tájban Corty lélekszakadva leszaladt cinkosához és magából kikelve jelentette:
- Úgy rémlik, most indúl a partról egy nagy csónak, amelyben tízen-tizenketten lehetnek.
- Bizonyosan ez hozza a mi utasainkat! - kiáltott föl a vitorlamester, aki szintén leszaladt.
Harry Markel azonnal elővette a messzelátóját és figyelmesen megnézte a gyanús csónakot. Csakugyan most indúlt el a parttól s tizen-tizenegyen űltek benne az evező matrózokon kívűl, akik körűl egész csomó utazótáska és láda volt.
A döntő pillanat tehát közeledett, mert szinte kétségtelen volt, hogy ez a kis csapat lesz a Mrs. Seymour Kethlen ösztöndíjas diák-csapatja.
Azon fordúlt meg minden, hogy a matrózok, akik a kis csapatot hozzák, ismerik-e Paxton kapitányt vagy sem? Lehet, hogy ismerik s akkor minden elveszett; de lehet, hogy nem ismerik, ami szintén valószínű volt, mert az «Alert» most fordúlt meg legelőször Queenstown kikötőjében.
- Akárhogy van is a dolog, - mondta John Carpenter, midőn hevenyében meghányták-vetették, hogy mit tegyenek, - én azt tanácslom, hogy ne eresszük föl ezeket az embereket a hajóra.
- Már mint a matrózokat? - kérdezte Harry Markel tűnődve. - Nos, ebben igazad lehet.
- Inkább magunk hordjuk föl az utasok podgyászát, - vélekedett Corty. - Ha a matrózok nem jönnek föl a födélzetre, nem is kell, hogy meglássanak téged.
- Úgy van! - hagyta helyben a kapitány. - Ez okos beszéd, Corty s eszerint is cselekszünk. Mindenekelőtt azonban más dolgunk van: végezzük el először azt.
Ez a «más dolog» az volt, hogy el kellett tüntetniök azt a csónakot, amit tegnap éjjel loptak a kikötőben, hogy a hajóra jöhessenek vele. Beledobtak egy horgonyt, néhány ócska vasdarabot, szenet, követ, amitől nehéz lett, aztán Corty pár szekerce-csapással beütötte a csónak fenekét, mely lassan megtelt vízzel, aztán elsűlyedt és nyomtalanúl eltűnt a tenger fenekén.
Eközben a csónak s vele együtt a válságos pillanat is egyre közeledett. Harry Markel még egyszer figyelmeztette cinkosait, hogy jól vigyázzanak s el ne árúlják magukat, egy pillanatra se feledkezzenek meg arról, hogy ők most az «Alert» matrózai s ehhez képest viseljék magukat.
- Holnapra talán - végezte beszédét Harry Markel, - megszabadulunk tőlük, ha az éjszaka kedvező szél kerekedik.
E pillanatban a csónak már alig volt kétszáz lépésnyire s az egyik matróz fölkiáltott a hajóra:
Harry Markel még egyszer intett cinkosainak s gyorsan a hajó párkányához sietett, ahol le volt bocsátva a kötél-létra. Mondanunk se kell, hogy a nyomorúlt fölvette a boldogtalan Paxton kapitány díszruháját, valamint a többiek is abba a köntösbe öltöztek, amit a meggyilkolt matrózok ládáiban találtak.
Ezalatt Corty már lehajított egy kötelet a csónakba, melybe a matrózok megkapaszkodtak s a csónak lassan odafarolt a kötél-létrához. Tony Renault és Magnus Anders kapaszkodtak föl először a hajóra. Többi társaik is gyorsan utánuk siettek és legutolsónak maradt Mr. Patterson Horatio, akit John Carpenter előzékenyen segített a födélzetre kapaszkodásban.
Ugyanekkor a többiek gyorsan fölhordták a podgyászt a csónakból, úgy, hogy a matrózok föl se jöhettek a hajó födélzetére s mivel Patterson úr a vitelbért már előre megfizette, sőt ráadásúl még jó borravalót is adott, a csónak menten megfordúlt s a matrózok visszaeveztek a kikötőbe.
Most a mindig udvarias és ceremóniás mentor mélyen meghajolt s a kalapjával köszöntve odafordúlt Harry Markelhez:
- Én vagyok, uram, - felelte Harry Markel.
Patterson úr megint bókolt és ünnepélyesen folytatta:
- Paxton kapitány, engedje meg, hogy bemutassam önnek az Antilian School növendékeit s egyszersmind fogadja legmélyebb tiszteletem és kiváló nagyrabecsülésem kifejezését...
- ...Amellyel vagyok legalázatosabb szolgája, Patterson Horatio, - súgta Clodion Lajos fülébe a gúnyolódó Renault Tony, akit az ünnepélyes pillanat egyáltalában nem tett komolylyá.