VIII. FEJEZET.
Veszteglés az öbölben.

Patterson úr és növendékei minden veszedelem nélkűl érkeztek meg Queenstownba. A fiúk csapongó jókedvét, vidámságát szinte leírni se lehet; olyanok voltak, mint a kalitkából kiröppent madarak: minden érdekelte őket s egy percig se maradtak nyugodtan űlve.

Ámbár legtöbbjük még a tengeren túl, az Antillák valamelyikén született s következésképpen mindnyájan megjárták már az oceánt: ez már oly rég történt, hogy szinte alig emlékeztek már reá. A legidősebb is csak tíz éves volt akkor, mikor az oceánon átkelt, ez a vitorlás kirándúlás tehát újság és pedig fölötte izgató, érdekes újság volt mindnyájuknak. Maga a mentor, már mint Patterson úr, sohase utazott még tengeren és szintén nagyon örűlt ennek az alkalomnak.

Mikor a kis csapat öt órai vasúti utazás után Bristolba érkezett, még a várost se nézhette meg, annyira sietnie kellett, hogy el ne késsék arról a hajóról, mely rendesen közlekedik Anglia és Irország között.

Az idő szép volt; még csak szél se lebbent s úgyszólván fodor se játszott a tükörsima tengeren. A hajó oly nyugodtan, csöndesen szelte a hullámokat, hogy érezni se lehetett a mozgását és Patterson Horatio úr túlboldog volt. Azt hitte, hogy miután a Szent-György-csatornában nem is érezte a tengeri betegséget, ezentúl se lesz vele baja s elégedetten mondogatta:

- Lám, a lelkierő, az erős akarat útját vágja ennek az ostoba betegségnek!

Esti kilenc óra volt, mire a kis csapat Queenstownba érkezett. Ily későn már nem mehettek föl az «Alert» födélzetére; másnapra kellett hát halasztani a hajóra költözködést, a fiúk nem csekély bosszúságára. Mert ők bizony mindjárt az nap este szerettek volna a hajón aludni, vagy ha nem is: szerették volna legalább látni.

Elmentek hát a rakodó partra s ott kérdezősködtek az «Alert» felől. Egy matróz aztán meg is mutatta nekik a hajót a partról, de ezzel be is kellett érniök, mert Mr. Patterson még azt se engedte meg nekik, hogy csónakba űlve odaevezzenek a hajóhoz és közelről is megvizsgálhassák.

- Ma már későn van, - mondta az érdemes mentor - és holnap reggel is ráérünk arra, hogy Paxton kapitánynyal megismerkedjünk. A kapitány különben is csak 30-ára vár bennünket.

- De hátha a kapitány mindjárt fölszedetné a vasmacskáit, - szólt közbe Tony Renault, - és azonnal elindúlhatnánk?

- Erről szó se lehet, - mondta most az egyik matróz a fejét rázva, - oly szélcsönd van mostan, hogy talán még holnapután se indúlhatnak el az urak.

- Akkor hát, - vágta ketté Patterson úr az okoskodást, - legcélszerűbb lesz, ha megszállunk valamelyik fogadóban és csak holnap reggel megyünk a hajóra.

Valóban úgy is cselekedtek s mi már láttuk is, hogy a Paxton neve alatt rejlő bandita hogyan fogadta a gyanútlan ifjakat s a derék Patterson urat.

Mialatt az érdemes mentor udvariasan bókolt Harry Markelnek s elmondta, mennyire boldog, hogy az ő vezetése mellett s az «Alert» födélzetén teheti meg első tengeri útját, addig a fiúk, akiket John Carpenter vett gondjaiba, szegről végre megvizsgálták a hajót.

Ez volt csak a mulatság! Sorra járták a kabinokat a födélzetmester megmutogatta a szép kis szobácskákat, ahol lakni, illetőleg aludni fognak. Mert nappal, hacsak nagy vihar nincsen, senki se marad a szobákban, kivéve a betegeket. Ezért a kabinok mind kicsinyek és szűkek; csak a közös szoba, az étkezőterem nagyobb, mivel a hajó építésénél már számot vetnek azzal, hogy a legénység, a tisztek, sőt az utasok is, az idő legnagyobb részét a födélzeten töltik.

A fiúk tehát átkutatták a hajó minden zegét-zugát; egyik-másik, pajzán jókedvében, fölmászott az árbocokra is, a vakmerő Tony Renault pedig kívűl ment a hajó orrának a vaskorlátján s megállt a dúcon, mely a nagy mentőhorgonyt tartotta.

Természetes, hogy Patterson úr nem tartott a fiúkkal, hanem a kapitánynyal beszélgetett. De se az udvariasságával, se a bőbeszédűségével nem sokra ment; szinte harapófogóval is alig bírt kihúzni egy-két szót Harry Markelből.

- Jó hajós lehet, - gondolta magában Patterson úr, - de az bizonyos, hogy igazi medve.

Ezalatt a fiúk is elvégezték a hajó megvizsgálását és mind odagyűltek a kapitány és Patterson úr köré, akik a hajóhídon voltak. Tony Renault, aki minden jóban és rosszban elüljárt, két kézre fogta a bátorságát és megkérdezte a mogorva kapitánytól:

- Kapitány úr... úgy-e megengedi, hogy néha mi is kormányozhassunk... ha nagyon szép idő lesz?

- No, az veszedelmes dolog lenne! - tiltakozott Patterson úr.

Harry Markel csak bólintott a fejével, de nem felelt.

Mire gondolhatott ez az ember? Talán arra, hogy holnap ilyenkorig, ha ugyan estefelé szelet kapnak, ez az egész vidám társaság a tenger fenekén fog pihenni.

E pillanatban az őrt álló matróz négyszer egymásután kettőt kondított a harangon. Dél volt, az ebéd ideje. Harry Markel fölkelt és szárazon így szólt:

- Megbocsátanak az urak, de én nem ebédelek önökkel, mert már megszoktam, hogy mindig csak magányosan eszem.

Patterson úr és növendékei megütődtek ugyan egy kissé ezen a furcsa feleleten, de csakhamar el is feledték a kapitány különcködését s nagyon vígan, igazi farkas-étvágygyal ettek. Még Patterson úr is kétszer annyit evett, mint otthon szokta, ami természetes is volt, mert a jó tengeri levegő fokozta az étvágyát.

Ebéd után a fiúk ismét fölmentek a födélzetre és körűlfogták Harry Markelt, aki egymagában pipált ottan.

- Kapitány úr, - kérdezte Tony Renault, - mit gondol, mikor indúlhatunk?

- Mihelyt egy sapka szelünk lesz, - felelte Harry Markel mogorván, - azonnal vitorlát bontatok.

- S remélhetjük-e, - fűzte tovább a szót Tony Renault, - hogy még ma megkapjuk ezt a szelet?

- Lehet, hogy estére, de előbb aligha.

- Akkor hát talán kimehetnénk a száraz földre, - szólt most közbe Clodion Lajos, - hogy megnézzük egy kicsit a kikötőt?

- Ó, ez fölséges! - kiáltoztak többen.

Harry Markel azonban nem találta «fölséges»-nek ezt a kívánságot. Szó se lehetett arról, hogy partra ereszsze az utasait, mert hisz akkor a saját matrózaival kellett volna kivitetnie őket, ezekre pedig a rendőrök könnyen ráismerhettek volna.

Határozottan megtagadta hát a fiúk kérését, ámbár Patterson úr is támogatta azt.

- Nem lehet, uraim, - mondta kissé durván. - Mára tűztük ki az indúlást s el is fogunk indúlni.

- De hátha nem lesz szél? - kérdezte Tony Renault.

- Még akkor is. Mihelyt az apály elkezdődik, azonnal fölhúzatom a vasmacskákat s ha szél nem lesz, hát az apály fog kivinni bennünket az öbölből.

A fiúk is, Patterson úr is belenyugodtak a kapitány elhatározásába, de azért tovább beszélgettek, s Hinsdale Roger megkérdezte Harry Markeltől, hogy az Alert volt-e már az Antillákon?

- Még nem volt, - felelte a kapitány. - Az Alert eddig még csak két útat tett, s mindegyiket az Indiai-óceánban.

- De ön, kapitány úr, bizonyára ismeri már az Antillákat? - kérdezte Perkins Hubert.

- Még soha se jártam arra.

- Akkor hát hogy megy oda, hogy talál oda? - csodálkozott a naiv Perkins Hubert.

- Ó, a hajósok eligazodnak behúnyt szemmel is! - mondta Patterson úr tréfásan.

- Behúnyt szemmel nem, de nyitott szemmel igen, - felelte Harry Markel. - Még pedig igen könnyen: a nap járásából, a magasság mérésekből, a hold és nap távolságaiból megállapítjuk annak a pontnak a szélességi és hoszszúsági fokát, ahol a hajó áll, s aztán ehhez képest szabjuk meg az utazás irányát.

- S mindezt látni fogjuk? - kérdezte az álmélkodó Anders Magnus.

- Mindenesetre! - bólintott Harry Markel. - Csak az a fő, hogy minél előbb kijuthassunk ebből az öbölből.

Erre azonban nem sok kilátás volt egész öt óráig. Olyan szélcsönd volt, hogy a tenger színe tükörhöz hasonlított mozdulatlanságában. Öt óra felé azonban apró felhőcskék támadtak az ég keleti alján, s Harry Markel, aki közben egyre leste, vizsgálta a légsúlymérőt, elégedetten tapasztalta, hogy a higanyoszlop sülyed.

Azonnal fölszaladt a hajóhídra és megparancsolta, hogy készűljenek, s a matrózok nem is késtek a munkával: - hisz mindnyájuk üdve, élete attól függött, hogy minél előbb szabaduljanak innen.

- Föl a vasmacskát és le a vitorlákat! - parancsolta Harry Markel a hídról.

A matrózok beledugták a daruba a hosszú emelő-rudakat és forgatni kezdték a nehéz alkotmányt, amiben a fiúk is hévvel segítettek nekik. A vastag, tömör lánc-szemek csikorogva, zörögve jöttek föl egymásután a tenger mélyéből, s mikor a vasmacska szabaddá lett és eleresztette a tenger fenekét, kibontakoztak a vitorlák is, és az Alert, miután lassan megfordúlt maga körül, méltóságteljesen mozdúlt meg és úszott az öböl vizén.