X. FEJEZET.
Az éjszak-keleti szél.

A fiatal utasok a hajókorlátnak dőlve vizsgálták a szemhatárt. Kelet felől elborúlt az ég s a támadó felhők talán meghozzák a kis zivatart; mely egyúttal szelet is jelent.

De hátha nem?...

A kikötőből egyre-másra jöttek-mentek a hajók. A vitorlások vontató-gőzöst fogadtak és úgy mentek ki a nyílt tengerre, ahol mindig van szél, melylyel elindulhattak.

Ah, mily szívesen megfogadott volna Harry Markel is egy ilyen vontatógőzöst, - de nem volt hozzá bátorsága. Mert hátha a gőzös kapitánya ismerte a meggyilkolt Paxtont?... S hátha ennek a révén kiderűlt volna az a szörnyűséges gaztett, mely a Halifax kalózainak bűnlajstromát bekoronázta?!

Nem! ezt a veszedelmet nem volt szabad megkockáztatni; inkább várni, ha kell, még egy hétig is.

Délután három óra tájban sürű füstszalag tűnt föl a dél-nyugati szemhatáron. Roppant gyorsjáratu gőzös volt, s félóra alatt már jól meg lehetett látni, hogy hadihajó.

A fiúk mind előszedték messzelátóikat és kíváncsian vizsgálták a gőzöst, találgatva, hogy miféle nemzetbeli. Clodion Lajos, a kinek a messzelátója jobb volt, mint a többié, csakhamar fölfödözte a lobogót a hajó hátsó árbócán s ujjongva kiáltott föl:

- Francia hajó!... Látom a zászlóját.

- Akkor köszönteni fogjuk! - felelte Tony Renault lelkesedve.

S mindjárt futott is Harry Markelhez, hogy engedje meg, hogy a jelző lobogóval köszönthessék a hajót. A kapitány meg is engedte, sőt mindjárt mondta, hogy a francia hajó felelni is fog a köszöntésre, mert ez matróz-szokás.

A hadihajó másodosztályú páncélos cirkálóhajó volt, hét-nyolcezer tonna tartalommal, de roppant tömege mellett is oly gyorsan közeledett, hogy szinte repűlni látszott a vizen.

A fiuk lassan kibetüzték messzélátóik segítségével a hajó nevét: a «Jemappes» volt, a francia hajóhad egyik legszebb hadigőzöse.

Clodion Lajos és Tony Renault a hajó farán álltak és fölhúzták az angol lobogót a francia hadihajó üdvözlésére, miközben társaikkal együtt lelkesülten kiáltották:

- Vive la France!

A nagy gőzösön pedig, mintha meghallották és megértették volna az ifjak lelkesedését, háromszor fölhúzták és leeresztették a hadilobogót, amivel a köszöntést viszonozták.

Öt óra tájban az ég még jobban beborúlt, s remélni lehetett, hogy ha ma este nem is, de holnap reggelre már bizonyosan megváltozik az idő.

- Meglesz már a szél, Harry! - dörzsölte a kezét John Carpenter elégedetten, - holnap ilyenkor már aligha leszünk itt!

- Minden készen van? - kérdezte a kapitány.

- Minden; csak a vasmacskát kell fölhúzni és indúlhatunk.

- Akkor ma éjfélre már megkerüljük a hegyfokot és minden veszedelmen túl leszünk.

- S megszabadulunk ezektől a tejfölös száju tintanyalóktól is, - tette hozzá a vitorlamester megvetően.

- Már az igaz, hogy mindenütt láb alatt vannak, - dörmögte Corty boszúsan. - Lám, már megint jön kettő... Ugyan mit akarhatnak?

Anders Magnus és Tony Renault tisztességtudóan köszöntve járúltak a kapitány elé.

A szót Tony Renault űzte-fűzte.

- Paxton kapitány, - így kezdte: - a magam és társaim nevében tisztelettel kérdem: van-e remény, hogy az idő megváltozik?

- Most már van, - felelte Harry Markel, - sőt biztosíthatom is az urakat, hogy éjfél tájban már nem leszünk itt.

- Eszerint az «Alert» ma este indúl?

- Úgy van, fiatal barátom, s a vitorlamesterrel éppen erről beszélgettem... Csak pár órai türelem, s aztán indulunk... Addig pedig mulassanak s hat órakor megehetik az utolsó vacsorát... értem: az utolsó vacsorát, amit Irország partjai közelében kapnak.

A fiúk nem értették meg ennek a félig gúnyos, félig fenyegető célzásnak az értelmét, s örömmel vitték meg a jó hírt pajtásaiknak.

A jó kedv egyszerre visszatért közéjük, s vége-hossza nem volt a tréfának, élcelődésnek mindaddig, míg a hajó pincérje értük nem jött jelenteni, hogy kész a vacsora.

Ez a pincér - Wagah volt a neve - a legveszedelmesebb álszenteskedő volt. Színleg alázatos, szolgálatkész és mindenekfölött tanulékony, engedelmes fickónak látszott, voltaképpen azonban álnok hazug, furfangos gazember volt, akinek minden gondolata bűn és árulás.

Hizelgő, előzékeny és alázatos modorával a szó szoros értelmében meghódította Patterson urat, aki be nem telt a derék pincér dicséretével. Órákig el tudott vele beszélgetni, s egy ily alkalommal a ravasz Wagah tőről-hegyre megtudta az egész «Ösztöndíjas» históriát, még azt is, hogy mrs. Seymour Kethlen minden ifjúnak s magának Patterson úrnak is, hétszáz font jutalmat ád, ha majd a kirándulás befejeztével haza indúlnak Angliába.

Ez fontos és érdekes adat volt, amely - mint nemsokára látni fogjuk - alaposan megváltoztatta és fölforgatta Harry Markel eredeti terveit s egyúttal, legalább egyelőre, biztosította az utasok életét is.

A vacsorát vidám hangulatban ették végig a fiúk. Még magának Patterson úrnak is jó kedve kerekedett, miután megtudta, hogy még az éj leszállta előtt indúlnak, mert most már, a két napi vizen lakás után, azt hitte, hogy nincs mit félnie a tengeri betegségtől.

Természetes, hogy erről is sok szó esett a vacsora alatt, ami alkalmat adott Patterson úrnak, hogy egy «rövid, de csattanós» példával bizonyítsa a megszokás erejét és hatalmát.

- Minden attól függ, fiatal barátaim, - így kezdte, - hogy beleszokjunk abba az állapotba, amelybe a körűlmények sodortak bennünket. Így például tudok egy esetet...

- Halljuk! Halljuk! - kiáltoztak a fiuk tapsolva.

- Tehát, - folytatta Patterson úr, kényelmesen hátra dőlve a székében, - egy természettudós, a kinek a nevére már nem emlékszem, a halakon akarta kipróbálni a megszokás erejét és hatalmát. Volt egy pontya, melyet szép nagy víztartóban ápolt és dédelgetett: ezen próbálta ki a módszerét. Minden nap kivette a pontyot a vízből, először egy percre, aztán kettőre, háromra, négyre-ötre, tízre, végre egy órára, majd egy egész napra, - úgy hogy az értelmes állat lassanként végkép hozzá szokott a levegőhöz és szárazföldhöz s úgyszólván már élni se tudott a vízben.

- Szinte hihetetlen! - álmélkodott Magnus Anders.

- Pedig a tudományos kísérlet adatait nem lehet megcáfolni, - felelte Patterson úr komolyan.

- S mi lett ebből a furcsa pontyból? - kíváncsiskodott Tony Renault. - Még mindig él?

- Fájdalom, nem! - felelte Patterson úr. - Egy napon véletlenűl a vízbe esett és belefuladt.

A harsogó kacagás, ami erre a nem várt befejezésre támadt, egyszeriben lerontotta a «tudományos kísérlet» adatainak a hitelességét s maga Patterson úr is versenyt kacagott tanítványaival a sikerült tréfán.

E pillanatban kívülről behallatszott Harry Markel harsány parancsszava:

- Minden legény a helyére!

A fiúk azonnal fölugráltak az asztaltól és fölrohantak a födélzetre. Éjszak-kelet felől csipős szél csapott az arcukba: - most már valóban indulhattak!

Négy matróz már beledugta a hosszu rúdakat a vasmacska sarujába és forgatni kezdte a nehéz alkotmányt. A fiúk is azonnal neki feküdtek a munkának és versenyt izzadtak a hajóslegényekkel. Másfelől John Carpenter és a többi matrózok a vitorlákkal bajlódtak és egymásután bontogatták ki őket.

- Keresztbe a rudakat - parancsolta Harry Markel.

A nagy vitorlarudak csikorogva fordúltak féloldalt s a szél belekapott a vitorlákba, melyek duzzadni kezdtek.

E pillanatban a hajó érezhetően megbillent: a vasmacska eleresztette a tenger fenéket s a szél azonnal vitte tovább.

- Előre délnyugatnak! - parancsolta a kapitány.

Az Alert lassan délnyugatnak fordult és egyre távolodott a parttól, miközben a fiúk levegőbe hajigálták süvegjeiket és hangosan hurráztak.

- Bőgjetek csak! - dörmögött magában John Carpenter, holnap úgy is oly csöndesek és némák lesztek, mint a sír!

Majd, oda fordúlva Harry Markelhez, csöndesen kérdezte:

- Ma éjjel végzünk velük?

- Se ma, se holnap! - felelte Harry Markel kurtán. - Mindegyik hétszáz font sterlinggel többet fog érni, ha Barbadosból elindulunk.