XI. FEJEZET.
A tengeren.

Másnap reggelre csipős szél kerekedett, s mire az Alert utasai fölkeltek, már nyoma se volt a szárazföldnek.

Harry Markel tehát elhatározta, hogy a tervezett gyilkosság végrehajtását egy időre elhalasztja.

Mindent meghányva-vetve, meggyőződött arról, hogy veszedelem nélkül végigjátszhatja Paxton kapitány szerepét, mivel az utasok nem ismerték a szerencsétlent, a hajó igazi legénységéből pedig egyetlen egy sem élt. Igaz, hogy ha eltette volna Patterson urat és növendékeit láb alól, azonnal indúlhatott volna kalózkodni a Csöndes-óceánra, s valóban ez is volt a szándéka: de a véletlen egyszerre keresztül húzta, illetőleg megváltoztatta terveit.

Miért is ne tenné meg az útat Barbadosig, mint Paxton kapitány, mikor mit se kockáztat ezzel?... Sőt határozottan nyer; mert ha az ifjak mindegyike és Patterson úr is, megkapják a jutalmat mrs. Seymour Kethlentől, fejenként hétszáz font sterlinggel többet szerezhet tőlük, ha addig vár a legyilkolásukkal.

Igaz, hogy cimboráinak egyik-másika, például Corty is, aggódott és ellenezte a dolgot. Utóvégre is nem lehet tudni, nem találkoznak-e az Antillákon valakivel, aki ismerte Paxton kapitányt, vagy legalább valamelyik matrózát?...

De Harry Markel sietett megnyugtatni az aggodalmaskodókat.

- Ez a Paxton sohase fordult meg az Antillákon, - magyarázta cinkosainak: - következésképpen senki sem ismeri ottan. A legénység nem számít, mert hisz a hajók majdnem minden kikötőben változtatják az embereiket. Az egész veszedelem, amit kockáztatunk, számba se jöhet azzal a roppant összeggel szemben, ami a markunkat üti, ha jól sikerül a dolog.

Ez az okoskodás hatott: a kapzsiság győzött a józan óvatosságon, s az Alert utasainak életét egyelőre semmi veszedelem se fenyegette.

Harry Markel, természetesen, legjobb szeretett volna egyenesen Barbadosba hajózni, hogy Patterson úr fölvegye mrs. Seymour Kethlentől a nagy jutalmat. Azután a legelső éjszaka a nyílt tengeren vízbe hányatta volna az utasokat mind, s megszabadulván tőlük, sietett volna egyenesen a Csöndes-óceánra.

Csakhogy mrs. Seymour Kethlen pontosan megszabta a hajó útirányát, melytől a kapitánynak nem volt szabad eltérnie.

Az első állomás Szent Tamás szigete, a második a Sainte-Croix, ahol Niels Harboe és Axel Vickborn dán földre léphetnek.

A harmadik állomás Saint-Martin szigete, félig francia, félig hollandus birtok, és Leuwen Albertus itt született. Ezután következik a Szent Bertalan-sziget, az egyetlen svéd birtok az Antillákon, máskülönben Anders Magnus szülőhelye.

Innen tovább Antigua és Guadeloupe érintésével, az Alert meglátogatja az angol Dominicát, a francia Martinique-ot és Santa-Lucia szigetét, s csak akkor fordul délnek, Barbados felé, ahol mrs Seymour Kethlen már várja őket.

E megszabott útiránynak megfelelően Harry Markel dél-nyugat felé vitorlázott, szép, csöndes időben, kedvező széllel. A tenger nyugodt volt, s a hajó utasai közül egyiket se bántotta a tengeri betegség. Legjobban Patterson úr örűlt ennek, aki már-már elhitette magával, hogy az egész utazás ily szépen, rendben és kellemetlenségek nélkül megy végbe.

De csakhamar keservesen kellett tapasztalnia, hogy csalódott. Déltájban a szél erősödött s a tenger nyugtalanabb lett. Az Alert, ámbár jól tartotta magát szél mentében, mégis erősebben bukdácsolt és Patterson úrnak kóvályogni kezdett a gyomra.

Ez kellemetlen ügy volt. S a fiúk, akiknek éles szemét mi sem kerülte ki, észrevették, hogy Patterson úr aznap délben sokkal kevesebbet evett, mint rendesen.

Az érdemes mentor ebéd után kissé törődötten vánszorgott föl a hajóhidra, ahol leűlt. Azt hitte, hogy a friss levegő majd helyrehozza, de nem úgy lett. Lassanként szédülni kezdett, a feje zúgott és egész testét hideg borzongás járta át.

- Nos, kapitány - kérdezte bágyadtan Harry Markeltől, aki ott járt-kelt a kormány körül: - most csak meg van elégedve? Azt hiszem, elegendő szelünk van.

- Nem is panaszkodom, - felelte kurtán Harry Markel.

- És tartós lesz ez a szél? - firtatta tovább Patterson úr nyugtalanul.

- Szerencsére az; sőt azt hiszem, még erősödik is.

Patterson úr nagyot sóhajtott s magában éppen nem találta «szerencsé»-nek, hogy a szél még erősödni is fog. Nagy nehezen talpra állt, lement a födélzetre és sétálni akart. De nem igen lehetett, mert a hajó veszedelmesen bukdácsolt, ringott, úgy hogy Patterson úr kénytelen volt minden pillanatban a kötelekbe kapaszkodni.

Az alattomos Corty, aki titkos kárörömmel szemlélte az «édesvízi patkány» sanyarúságát, színlelt jámborsággal odament a tántorgó Patterson úrhoz.

- Tudja-e uram - szólt a sipkáját megbillentve, - hogy mit kéne tennie?

- Ha megmondja, kedves barátom - felelte Patterson úr, megkapaszkodva a főárbocz kötélzetébe: - ha megmondja, akkor tudom.

- Hát ne nézzen a tengerre - tanácsolta Corty. - Mindjárt nem fog úgy szédűlni a feje.

- Könnyű ezt mondani, de nehéz ám megtenni! - felelte Patterson úr, meglehetősen rekedt, töredezett hangon. - Ez a tenger úgy csábítja és megbűvöli a szemet, mint a baziliskus.

Mondanunk se kell, hogy az Antilian School növendékei nem hagyták el Patterson urat a nyomorúságában. Ott jártak-keltek körülötte és mindenképpen igyekeztek könnyíteni a baján.

De ez, persze, sehogy se ment. Mert a tengeri betegség olyan nyavalya, amelynek nincsen orvossága. A fiúk tehát, nem tudván segíteni a bajon, szórakoztatni, mulattatni igyekeztek Patterson urat. Aztán egyik is, másik is tudott valami jótanácsot, és Patterson úr, mint a kezes bárány, minden tanácsot hűségesen megfogadott.

Hubert Perkins lement a hajószobába és fölhozott egy üveg finom rumot. Ebből két kis pohárkával belediktált Patterson úrba, aki kortyonként itta a jó szíverősítőt.

Egy órával később a jószívű Axel Wickborn hozott melisszacsöppeket, de már ez se használt. Patterson úr bágyadtan, elcsigázva, halálra váltan hevert a kényelmes széken, és várta a katasztrófát, mely minden pillanatban fenyegette.

A végzetes perc nem sokáig késett. Patterson úr egyszerre csak elsárgult, hebegett valamit, aztán gyorsan fölugrott, s amennyire tudott, sietve levánszorgott kabinjába. Vagy félóráig maradt oda.

Mikor ismét feljött a födélzetre, meglátszott rajta, hogy odalent megkönnyebbült, de azért az állapota éppen nem javult, sőt a gyöngesége még fokozódott.

A következő három napon a szél éppen nem gyöngült, s ennek megfelelően Patterson úr állapota sem javúlt. Mindent megpróbáltak vele: a teát, citromot, kávét, rumot, a hideg és meleg borogatásokat, a koplalást és a jóllakást: de mindez semmit se használt.

Végre az alávaló Corty, aki fölségesen mulatott a szegény Patterson úr nyomorúságán, színlelt részvéttel oda ment hozzá és azt kérdezte:

- Van-e bátorsága, Patterson úr?

A boldogtalan mentor csak nyögve bólintott rá igent a fejével.

- Akkor hát igyék meg egy pohár tengervizet, - tanácsolta Corty meggyőződéssel. - Ennek az orvosságnak néha bámulatos a hatása.

- Megpróbálja, Patterson úr? - kérdezte Hubert Perkins.

- Meg!... Meg! - nyögte a boldogtalan elszántan.

- Azonnal szolgálok vele! - ajánlkozott Corty, s lehajítván a kötélre kötött csöbröt, mindjárt föl is húzta, tengervízzel tele.

Patterson úr reszkető kezébe fogta a poharat és hősies elszántsággal nagyot húzott belőle. De csak az első kortyig mehetett: ez volt a kegyelemdöfés.

A mi ez után következett, tollal le nem írható. A szerencsétlen mentort oly görcsös ökrendezés fogta el, hogy egész teste vonaglott és rángatózott. A gaz Cortynak igaza volt: ennek az «orvosság»-nak valóban bámulatos a hatása...

- Na, ez se igen ér ám el épen Szent-Tamásig! - mondta John Carpenter megvetően, mikor a szerencsétlen Patterson urat levitték a kabinjába.

Pedig mégis elért. A drasztikus orvosságnak, amit Corty ajánlott, meg volt az a hatása, hogy teljesen kiürítette, kitisztította a gyomrot.

Nem maradván a gyomorban semmi, megszűnt a hányás ingere is, és a végkép elgyöngűlt, elcsigázott mentor ájulásszerű álomba merült.

Majdnem két napig tartott ez az állapota; de mikor fölocsúdott, megjött az étvágya is, és 48 óra múlva már ismét fönt járkált a födélzeten. Gyönge volt még, az igaz: de a betegségen már átesett, s mivel legyőzte, nem kellett többé félnie, hogy újra megkapja. A tengeri betegség olyan, mint a sárgaláz: aki egyszer kilábol belőle, soha többé meg nem kapja.