MÁSODIK RÉSZ.

I. FEJEZET.
Antigua.

A sziget, ahová most indúlt az Alert, 1632-ben kerűlt az angolok birtokába. Mivel kevés folyó- és forrásvíz volt rajta, az élelmes angoloknak az volt az első dolguk, hogy nagy és mély ciszternákat építettek, amelyekben meggyűjthették az esővizet. E ciszternák segítségével bőven öntözhették a termékeny talajt, mely nemsokára egyik legszebb virágos kertje lett az Antilláknak.

Történt azonban, hogy 1668-ban Anglia háborúba keveredett Franciaországgal. A francia flotta, mely Martinique szigete mellett horgonyzott, megtámadta és elfoglalta Antiguát, földúlta az ültetvényeket, elhurcolta a néger rabszolgákat gazdáikkal együtt, s a sziget egy álló esztendeig oly puszta és lakatlan volt, mintha sohase járt volna rajta fehér ember.

Egy barbadosi gazdag birtokos, Codington ezredes, meg akarta menteni hazájának a pusztuló gyarmatot, s egész házanépével átköltözött Antiguára, sőt új gyarmatosokat is hívott oda. Az angol kormány, méltányolván ezt a buzgalmat és igyekvést, kinevezte az ezredest az összes antillai angol birtokok főkormányzójává, s minden telhető módon hozzájárult a gyarmatok fölvirágoztatásához.

Így aztán Antigua lassanként ismét egyik legbecsesebb gyöngye lett az angol koronának és Hubert Perkins, aki ott született, valóban büszke lehetett a hazájára.

Antigua csak 70-80 tengeri mérföldnyire van Szent-Bertalan szigetétől. Rendes körülmények közt az Alert fél nap alatt odaérhetett volna, de ebben az évszakban, midőn az úgyszólván állandó szélcsöndet csak néha-néha váltja föl a rövid ideig tartó szellő, a vitorlás csak igen lassan ment előre. Elhaladt Szent-Kristóf szigete mellett, melynek birtokát az 1713-iki utrechti béke biztosította Angliának, s a fővárosa, Saint-Kitts, igen nevezetes kikötőhely, több mint harmincezer lakossal.

Április 12-én délelőtt az Alert végre horgonyt vetett Antigua kitünő kikötőjében, melynek partján félkör-alakban s lépcsőzetesen, mint az amfiteátrum, fekszik Saint-John, a főváros.

Alig húzta be az Alert a vitorláit, máris egy csónak indúlt el a partról s egyenest a három árbócosnak tartott. Harry Markel és cinkosai ismét aggódva lesték a közelgő csónakot... Vajjon nem veszedelmet hoz-e?... Vajjon nem tudódott-e ki az a rémes gyilkosság, melynek árán a hajót elfoglalták?... S vajjon az angol rendőrség nincs-e már a nyomukban, hogy lesújtson rájuk gazságaikért?...

Ezúttal azonban hamar megnyugodhattak. A csónakban Perkins Hubert hozzátartozói jöttek. Apja, anyja és két kis huga már nem birták megvárni, míg a hajó leereszti csónakját és partra szállítja az utasait: több óra óta lesték-várták már a hajót, s mihelyt az Alert horgonyt vetett, azonnal siettek a rég nem látott Hubert ölelésére.

Betelvén a viszontlátás örömeivel, a boldog Hubert összes útitársait bemutatta szüleinek. Természetesen Patterson Horatio úron kezdte, aki mindjárt nagyon megtetszett Perkins úrnak. Mikor Harry Markelre kerűlt a sor, a kapitány kimért udvariassággal hajtotta meg magát s mindjárt aztán elment onnan, azzal az ürügygyel, hogy dolga van.

- Meddig maradnak Antiguában? - kérdezte Perkins úr az érdemes mentortól.

- Ó, csak négy napig, - felelte Patterson úr. - Ki van szabva minden percünk, és sehol sem időzhetünk tovább, mint a programmunk megállapítja.

- Ez nagyon rövid idő, - csóválta a fejét Perkins úr.

- Ars longa, vita brevis! - vágta ki Patterson úr, a nem éppen találó idézetet.

- Akármeddig maradnak is itt, - szólt most közbe Perkins asszony, - addig, amíg itt vannak, ami vendégeink lesznek.

Megegyeztek abban, hogy a fiúk hazajárnak aludni a hajóra, nappal pedig állandóan kint lesznek a kikötőben, vagy Perkins úr házában, vagy pedig kirándulásokra mennek a szigeten. Perkins úr meghívta a kapitányt is, de Harry Markel, a kötelességeivel mentegetőzve, udvariasan visszautasította a meghívást.

A kitünő ebédet fölséges étvágygyal és még fölségesebb jókedvvel ették végig a fiúk. Még Patterson úrnak is jókedve kerekedett, kivált ebéd után, mikor az árnyas verandán pihenve, elmesélte eddigi utazásuk történetét. A maga nyavalyáját természetesen elhallgatta, sőt nem átallotta azt mondani, hogy a tengeri betegséget «alig» érezte, mire a pajkos fiúk vihogva lökdösték egymást.

Azután Perkins úr mondott el egyet-mást a szigetről. Elmondta a többek közt, hogy a sziget fölvirágzása és anyagi jóléte 1824-ben kezdődött, amikor az angol kormány eltörűlte a rabszolgaságot. Ámbár ezzel a napszámos-munka nagyon megdrágúlt, viszont elérték azt, hogy a négerek, mivel már nem kényszerűségből, hanem bérért dolgoztak, sokkal jobban és lelkiismeretesebben végezték a munkájukat.

Hogy ez így volt, arról lépten-nyomon meggyőződhettek az utasok. Több kirándulást tettek a szigeten, de bármerre mentek, mindenütt szebbnél-szebb kerteket, ültetvényeket találtak. Megnézték a sziget főbüszkeségét is, a nagy ciszternákat, amelyekbe harmadfél millió köbméter víz fér el, s amelyek az egész kikötőt ellátják vízzel, sőt még a sziget öntöző-csatornáit is táplálják.

A négy nap oly gyorsan repűlt el, mint az álom. Az Antilian School növendékei az utolsó napon még megnézték Antigua másik kikötőjét is, melynek English Harbour a neve. Ez a kikötő a sziget déli partján fekszik, s valamikor tele volt hadihajókkal, kaszárnyákkal, arzenálokkal, a sziget védelmére. Ma már mind erre nincsen szükség, s a kikötő is meglehetős néptelen.

Ugyancsak az indulás előtti napon, augusztus 15-dikén, történt valami, ami megijesztette Harry Markelt.

A délután folyamán egy csónak jött a hajóhoz, melyben a Flag nevű liverpooli brick két matróza ült. Az egyik föl is mászott a hajóra, és - Paxton kapitányt kereste.

Nem igen lehetett azt mondani neki, hogy a kapitány nincs otthon, mert senki se látta még Harry Markelt a parton, mióta az Alert a kikötőben horgonyzott. Maga Harry Markel szobája ablakából leste a matrózt és várta, hogy mit akar. Kimenni nem mert, mivel, ha ez a matróz ismerte az igazi Paxton kapitányt, akkor könnyen baj lehetett volna a dologból.

A Flag matrózát Corty fogadta a födélzeten.

- Paxton kapitányt keresed? - kérdezte bizalmaskodva.

- Azt, cimbora, - felelte a gyanútlan matróz, - ha ugyan ő a kapitánya a liverpooli Alert-nek.

- Persze, hogy ő! Talán ismered.

- Nem én, komám! hanem van egy pajtásom, aki itt szolgál a hajón. Véle akarnék pár szót váltani.

- Ah! És mi a neve?

- Forster... John Forster.

Mikor Harry Markel, aki hallgatózott, megtudta, hogy miről van szó, azonnal megjött a bátorsága és a lélekjelenléte. Mindjárt fölsietett a fedélzetre s a matróz elé állva, így szólt:

- Én vagyok Paxton kapitány.

A matróz katonásan köszöntötte a banditát.

- Mit akarsz? - kérdezte Harry Markel.

- Megkövetem a kapitány urat, - felelte a matróz tisztességtudóan, - arra akarom kérni, hogy ereszsze el velem egy jó pajtásomat, aki a hajóján szolgál: hadd csináljunk egy görbe napot.

- Mi a neve a pajtásodnak?

- John Forster.

Harry Markel már tudta, mit feleljen. Vállat vonva mondta:

- John Forster már nincs a hajómon.

- Nincsen? - ismételte a matróz meghökkenve. - Én úgy tudom, hogy ide szegődött...

- Ezt jól tudod, - felelte Harry Markel nyugodtan; - csak azt nem tudod, hogy John Forster hirtelen megbetegedett az indulás előtt, úgy hogy ki kellett őt szállítanunk a partra, a kórházba.

Corty elégedetten dörzsölte a kezeit... Mégis csak remek cimbora ez a Harry!... Ugyancsak nem esett a feje lágyára és minden bajból ki tudja vágni magát. Ha kell, úgy hazudik, mint a parancsolat!

A matróz megköszönte a kapitány szivességét és csalódottan ment vissza a csónakba. Mikor már oly messzire volt az Alert-től, hogy nem hallhatta meg a szót, Corty elégedetten kiáltott föl:

- Dicsérem az eszedet Harry, - hanem azért ez a játék mégis nagyon veszedelmes!

- Az lehet, de a jutalom megéri a kockázatot. Aztán meg holnap már úgyis tovább megyünk...

- És hová?

- Guadeloupera... Ez francia gyarmat, mi ránk nézve pedig csakis az angol kikötők a veszedelmesek.