III. FEJEZET.
Martinique.

Ehhez hasonló veszedelem még háromszor fenyegethette a kalózokat Martiniqueben, Santa-Luciában és Barbadosban... Vajjon sikerül-e úgy elkerülniök, mint eddig?... Ha szerencsésen kivergődnek Barbadosból is, s az ifjak megkapták az ösztöndijat Seymour Kethlen asszonytól, - végrehajthatják a második tömeges gyilkosságot is... de kérdés, nem vesztenek-e rajt előbb?... Nem akad-e Barbadosban valaki, aki rájuk ismer és bitófára juttatja őket?...

Harry Markel mind ezzel nem törődött; most már ment előre az útján hajthatatlanúl, - ha törik, ha szakad, végig fogja játszani a szerepet, a mit magára vállalt.

Az Alert elég gyorsan vitorlázott Martinique szigete felé, melytől körülbelül száz mérföld választotta el. Kedvező szelük lévén, az utasok remélték, hogy másnap horgonyt vethetnek Fort-de-France kikötőjében, mely a sziget fővárosa.

Az idő gyönyörű volt s az Alert, vígan bukdácsolva szelte a kék hullámokat. Oly szép volt a tenger, hogy Patterson úr, akit már nem bántott a tengeri betegség, lelkes örömében önkénytelenül fölkiáltott:

- Sic itur ad astra!

- Mit jelent ez? - kérdezte a gaz Corty, aki éppen mellette állt.

- Azt, hogy így szállunk az ég felé.

- S ki írta ezt, ha szabad kérdeznem?

- Az isteni Virgil.

- Én is ismertem egy Virgilt, de az nem isteni volt, hanem szerecsen, és mosogató-legény volt egy gőzösön.

- Az más volt, barátom, nem ez a Virgil.

- Mindjárt gondoltam, - felelte Corty színlelt bambasággal, - mert azt, akiről én beszélek, fölakasztották.

Este felé kissé csökkent a szél, s az utasok hiába lesték a szemhatárt, hogy megpillantsák a hatalmas Mont-Peléet, Martinique e gyászos emlékű vulkánját, mely 1902-ben második Pompéjiként temette el gyönyörű Saint-Pierre kikötőt.³

Másnap reggel azonban már öt órakor mind a hajóhidon voltak a fiúk és kilenc óra tájban Tony Renault volt az első, aki megpillantotta a híres vulkánt.

- Látom a Mont-Peléet! - kiáltott föl újjongva, s a szíve megtelt örömmel, hogy viszontláthatja szülőföldét.

De a szél, mintha csak bosszantani akarná őt, egyszerre úgy elállt, mintha elvágták volna s csak este felé támadt föl ismét. Így aztán csak másnap reggel kilenc órakor értek be abba a kerek öbölbe, melynek legbelsőbb szögletében fekszik Saint-Pierre.

Az utasok úgy határozták el, hogy e szigeten kiszállnak, s míg ott maradnak, nem fognak a hajón lakni, hanem a városban szállnak meg s onnan indulnak kirándulásokra. Így legalább akkor kelhettek és akkor fekhettek le, amikor nekik tetszett, s nem kellett reggelenként csónakkal jönniök a hajóról a partra.

Első nap mindjárt magát Saint-Pierret nézték meg. A hajdan gyönyörű város ma már rom. Akkor azonban még gyönyörködhettek az utasok az ámfiteátrum módjára épült, regényes fekvésű város megkapó szépségeiben, s megcsodálhatták a fűvészkert csodás szép tavacskáját, melyben a tropikus növényzet valóságos paradicsomot varázsol az ámuló szem elé.

A szigeten, egész 1635-ig, a karib-indiánok laktak, de ekkor a francia d’Esnambue, Szent-Kristóf kormányzója, vagy száz emberrel gyarmatot alapított rajta, és sok véres összecsapás után teljesen elfoglalta a szigetet, melynek bennszülött lakosait a későbbi gyarmatosok lassanként mind egy szálig kiírtották.

Ettől kezdve rendes mívelés alá fogták a termékeny szigetet, s a XVII. század vége óta a kakaó lett főkincse Martiniquenek.

Erre nézve Tony Renault a következő érdekes kis történetet mesélte el pajtásainak:

- 1718-ban egy irtózatos ciklon a sziget összes kakaó-ültetvényeit tövestől kitépte. A párisi füvészkertben volt néhány ilyen kakaó-fa, mit a hollandusoktól szereztek. A kormány megbízta Desclieux természettudóst, hogy vigyen Martini-quebe két kakaó-palántát. De a hosszú úton csaknem az utolsó cseppig elfogyott az ivóvíz s félni lehetett, hogy a becses palánták elszáradnak. Desclieux, hogy megmentse őket, inkább nem ivott és tűrte a szomjúságot... Így aztán a palánták szerencsésen megérkeztek a szigetre s ezeknek a hajtásaiból támadtak a mostani kakaó-ültetvények.

- Ugyanígy hozta Párisba Jussieu azt a hatalmas cédrust, mely a füvészkert egyik legszebb csodája, - mondta Clodion Lajos.

- Úgy van, úgy, - bólogatott Patterson úr, - a franciák derék emberek... ideálisták... még a tudósok is.

Az utasok mindjárt másnap reggel megmászták a Mont-Peléet, s nem bánták meg az ezzel járó nagy fáradságot. Onnan fölülről végig láthattak az egész szigeten, s percekig szinte némán bámúlták az alattuk fekvő terület buja növényzetét, melyből ki-kivillantak a fehér házak, míg köröskörül, a szaggatott partok kanyarulataiban és öbleiben, kék sávokban és foltokban ragyogott az óceán vize...

- Hát nem mondtam, hogy az én szülőföldem a legszebb az Antillák között? - kiáltott föl Tony Renault lelkesülten.

S a többiek mind rámondták, hogy igaza van.

Másnap, gyönyörű szép időben, átrándultak az utasok Fort-de-Franceba. Miután fölségesen megreggeliztek, megnézték a sziget fővárosát, melynek legnagyobb nevezetességei a katonai erődítések, a nagy kaszárnyák és a régi arzenál. Fort-de-France nem annyira kereskedő város, mint inkább fontos hadi kikötő, mely nemcsak ezt a szigetet védi, hanem a franciák többi gyarmatait is az Antillákon.

Magának a városnak a fekvése és a környéke gyönyörű. Remek fasorok vezetnek a szomszédos dombokig, s ezek közt leghíresebb a Savane-fasor, mely a Saint-Louis erődnél végződik, s melynek kellő közepén, százados pálma-óriások ernyője alatt áll Josephine császárnő fehér márványszobra. Mert Beauharnais Josephine, akit Napoleon császár magához emelt a trónra, kreol nő volt és Martinique szigetén született.

Augusztus 31-én, az indúlást megelőző napon, az utasok hosszasabb kirándulást tettek a környék erdeibe. Patterson úr, aki nem győzte úgy a gyaloglást, mint a fiúk, kissé elmaradt s legelőször is Clodion Lajos vette észre, hogy nincs köztük.

- Patterson úr!... Patterson úr! - kiáltoztak a fiúk.

Semmi felelet.

A fiúk megdöbbenve néztek össze.

- Talán eltévedt? - kérdezte Axel Wickborn.

- Semmi esetre se lehet messze, - mondta Roger Hinsdale.

- Egyszerre kiáltsunk mindnyájan, - tanácsolta Tony Renault.

És mindnyájan tele torokból kiabáltak:

- Patterson úr!... Patterson úr...

Megint semmi felelet.

A fiúk most már aggódni kezdtek s az eltévedt mentor keresésére indúltak.

Az erdő sűrű volt, úgy hogy nem széledhettek el, mert könnyen eltévedhettek volna. Együtt maradtak tehát, még pedig azért is, mert nem volt lehetetlen, hogy valami mérges kígyóra akadnak, - s akkor ugyancsak jobb, ha egymást segíthetik a veszedelmes féreg agyonverésében.

- Patterson úr!... Patterson úr!... - kiabáltak szakadatlanúl, de eredmény nélkül.

Most már mindnyájan fölötte aggódtak s a legrosszabbat sejtették.

...Hová tévedhetett, vagy mi érhette Patterson urat?...

Végre, hosszas bolyongás után, egy tisztásra értek, amelyen, sűrű fák árnyékában, szinte a szem elől rejtve, egy kis vadászház lappangott. Afféle fából összerótt vadászkunyhó volt, ahol a fáradt vadász megszállhat éjszakára.

- Csak nincs odabent? - kérdezte Niels Harboe.

- Minden esetre nézzük meg, - tanácsolta Magnus Anders.

Belökték az ajtót, de a kunyhó üres volt; egy csomó száraz fű, egy vadászkés meg egy vadásztarisznya és egy rozoga asztal, - ez volt az egész bútorzat.

A kívül maradtak ekkor hangosan kiabálni kezdtek:

- Itt van!... Megvan!...

S csakugyan, húsz lépéssel odább, egy fa alatt feküdt Patterson úr, egész hosszában elnyújtva, kalapja a földön, az arca eltorzúlva, ő maga ájultan... vagy talán már holtan is?...

A fiúk már rémülten állták körül mentorukat, miközben a leghiggadtabb Leuwen Albertus letérdelt melléje, hogy meghallgassa a szíve dobogását.

- Még él... Ver a szíve!

- Mi történhetett vele? - tünődtek a megréműlt fiúk.

- Talán kígyó marta meg? - mondta Tony Renault.

Ez a föltevés éppen nem volt valószínűtlen. A kígyók, már akár az angolok hurcolták be, akár nem, nagyon elszaporodtak a szigeten, s különösen a boák voltak veszedelmesek, habár ezek az óriás erejű kígyók csak ritkán, s akkor is csak ingereltetve, támadják meg az embert.

Mindenek előtt eszméletre kellett hozni Patterson urat; óvatosan fölültették hát, nekitámasztva a fejét és derekát a fa törzsének, s mialatt a fiúk egy része vizet hozott, hogy fölmossák, addig Tony Renault szétfeszítette az ájult mentor fogait és rumot öntött a szájába.

Patterson úr, mihelyt arcába locsolták a friss vizet, megrázkódott és kinyitotta a szemeit.

- A kígyó!... - nyögte fájdalmasan. - A kígyó?...

- Patterson úr, - mondta Clodion Lajos gyöngéden, - mi vagyunk itt... Térjen magához...

- Hát a kígyó?... Hová lett a kígyó?...

- Miféle kígyó?...

- Ezen a fán volt... az ágról lógott le...

Lassanként egészen magához tért és lázas izgatottsággal beszélte el rémes kalandját. Lehajolt a fa tövében, hogy leszakítson egy virágot, s midőn ismét fölegyenesedett, majdnem beleütötte a fejét egy roppant boába, mely az ágról függött alá és rá akart rohanni...

- Csak annyi időm volt, hogy fejbe vághattam a botommal, s aztán ájultan estem össze az ijedtségtől és izgatottságtól...

- De hol az a kígyó? - kiabáltak a fiúk.

- Én látom... Ó, még most is itt van! - kiáltott föl Tony Renault és réműlten ugrott félre.

A fiúk odapillantottak, ahová Tony Renault mutatott; az óriáskígyó, - lehetett vagy három méteres, - csak ugyan ott volt, de élettelenűl lógott le az ágról.

Patterson úrnak valóban «szerencsés keze» volt: úgy látszott, hogy botjának egyetlen csapásával megölte a veszedelmes állatot, s a fiúk ki se fogytak a gratulálásból.

- Kitömetjük a férget! - mondta Patterson úr büszkén, - s ezt a diadaljelet az Antilian School múzeumának ajándékozzuk.

Tony Renault és Clodion Lajos mindjárt fölmásztak a fára a kígyóért és diadallal hozták le. Aztán előszedték az elemózsiát, jóízűen meguzsonnáztak és három órával később, este kilenc órakor, már mindnyájan otthon voltak az «Alert» födélzetén, ahol Patterson úr mindenkinek eldicsekedett a kalandjával.

Hanem, lefekvés előtt, amikor Patterson úr már fáradtan és öndicsőségével eltelve nyugalomra tért, Clodion Lajos furcsa dolgokat suttogott Tony Renault fülébe.

- Tudod-e, - mondta halkan, - hogy azt a kígyót voltaképpen ki se kell már tömetni?

- Ugyan miért? - kérdezte Tony Renault.

- Hát azért, mert már ki van tömve!...

Tony Renault hangosan kacagott.

Valóban úgy volt! A kígyót, ki tudja, mikor ölte meg annak a kis vadász-kunyhónak a gazdája, s miután kitömette, fölakasztotta a fára, mint a maga ügyességének és szerencséjének a jelét. S ez a holt, kitömött kígyó rémítette halálra a derék Patterson urat.