V. FEJEZET.
Barbados.

Ámbár azt az esztendőt, amelyben a portugálok fölfedezték Barbadost, nem tudjuk pontosan, annyi mégis bizonyos, hogy a legelső hajó, amelyről tudunk, 1605-ben kötött ki a szigeten. Ez a hajó angol hajó volt, s a kapitánya mindjárt el is foglalta Barbadost I. Jakab király nevében.

Kezdetben azonban az angolok se igen törődtek a szigettel, amely kiesett a hajójáratok rendes útjából, s a gyarmatosok figyelmét csakis a véletlen terelte rá.

A XVII. század elején ugyanis egy angol gályát, mely Braziliából igyekezett Londonba, a vihar kivert útjából, úgy hogy Barbados partjaihoz vetődve, kénytelen volt bemenekülni a sziget nyugoti részén torkolló folyam-öbölbe. Mivel a vihar több napig tartott, a kapitány és legénysége arra használták ezt az időt, hogy átkutatták a szigetet, amely addig úgyszólván teljesen ismeretlen volt.

A termékeny sziget csodás szépségei annyira elragadták a kapitányt, hogy Londonba érve magasztaló jelentést írt róla a gyarmatügyi minisztériumnak s e jelentésében különösen hangsúlyozta azt, hogy a sziget fölötte alkalmas a gyapot és cukornád termelésére.

Az angol király Marlborough grófnak ajándékozta a sziget birtokát és haszonélvezetét, aki mindjárt 1624-ben gyarmatosokat telepített le ott, s ezek a gyarmatosok alapították az első várost, melyet uralkodójuk tiszteletére James-Townnak neveztek el.

A sziget rohamosan gyarapodott és fejlődött az angol uralom alatt. Már 1674-ben - tehát 50 év múlva - 120,000 lakosa volt, ma pedig az egész Antilla-csoport legnépesebb szigete, mert lakóinak száma megüti a kétszázezeret.

Az Alert szeptember 7-ikén reggel vetett horgonyt Bridgetown kikötőjében. Ez a város annyira európai jellegű, hogy az Antilian School növendékei azt hitték, valami nagyobb angol kikötőbe értek. Alig hogy az Alert megállt és bevonta a vitorláit, azonnal megjelent a hajón Well úr a Seymour Kethlen asszony jószágigazgatója, aki miután bemutatkozott, átadta úrnője szives üdvözleteit Paxton kapitánynak és utasainak. Egyszersmind pedig, ugyancsak úrnője nevében, meghívta Patterson urat és növendékeit Nording-Houseba, mrs Seymour Kethlen kastélyába.

- A hintók a parton várnak, - mondta ünnepélyesen, - s a villásreggeli tizenegy órakor lesz.

Patterson úr megköszönte a szíves meghivást, mire a jószágigazgató eltávozott.

Pontban negyed tizenegykor az ifjak és Patterson úr, kifogástalan szalonruhában, beleültek az Alert csónakjába, mely kivitte őket a partra. Ott már két hintó várta őket, s mihelyt beültek, azonnal robogva indúlt Nording-House felé.

Harry Markel a hajón maradt. Úgy állapodott meg utasaival, hogy ameddig nem indúlnak, nem látják egymást, mert Patterson úr és az ifjak az utolsó percig mrs Seymour Kethlen vendégei lesznek.

Ez a megállapodás azért is kedvére volt Harry Markelnek, mert így körülbelül biztosíthatta magát és hajója legénységét a fölfedeztetés ellen. Elhatározta ugyanis, hogy se ő maga nem száll partra, se pedig egyetlen egy matrózát ki sem ereszti a kikötőbe; egyúttal szigorúan meghagyta Cortynak azt is, hogy semmiféle idegennek meg ne engedje a közeledést a hajóhoz. Még élénken emlékezett arra a veszedelemre, amely Dominikában fenyegette, midőn a Fire Fly egyik matróza kezet akart szorítani vele, mint egykori kapitányával.

De még ezek az óvóintézkedések se nyugtatták meg teljesen, s leginkább amiatt aggódott, hogy az Alertnek nagyon is sokáig kell majd itt maradnia. Ez nem is volt valószínűtlen, mert ha két hétig Bridgetownban mulatnának is, az Alert még mindig idejében megérkeznék az iskolai év elejére, mely az Antilian Schoolban október derekán kezdődött.

Mig Harry Markel ezeken a dolgokon törődött, Patterson úr és növendékei vágtatva mentek Nording-House felé.

Az a kastély, ahol mrs Seymour Kethlen lakott, gyönyörű szép tropikus parkban állt, s körülötte feküdtek a dúsgazdag özvegy birtokai, a cukornád-, a kávé- és a gyapot ültetvények, melyeken túl a sziget éjszaknyugati őserdeje következett.

A lépcsőházban már ott várta őket mr Well, a jószágigazgató, s a néger inasok azonnal fölvitték a vendégeik podgyászát a számukra rendelt szobákba. Azután Well úr bevezette őket a szalonba.

Mrs Seymour Kethlen fölállt, mikor a vendégek beléptek. Hatvan éves, igen kedves asszony volt, nyájasan, szeretettel mosolygott Patterson úrra, aki bemutatta neki a növendékeit, s midőn Hinsdale Roger egy ügyes, alkalmi beszédben megköszönte neki az utazási ösztöndíjat, sorra homlokon csókolta a fiúkat.

- Most pedig, - szólt aztán tréfásan: - itt az ideje, hogy kipótolják, amit a hosszú úton, azt hiszem, többször nélkülöztek; értem, a jó ebédet, amely semmi esetre se megvetendő dolog, kivált, amíg az ember fiatal.

S ezzel, elfogadván Patterson úr odanyújtott karját, átvezette vendégeit az ebédlőbe.

Mint jó háziasszonynak, minden esetre nagy öröme telt vendégeiben, akik valóságos farkas étvágygyal ettek.

Ebéd közben, természetesen, szó esett arról is, hogy meddig marad az Alert Bridgetownban. Erre nézve mrs Seymour Kethlen így nyilatkozott:

- Azt hiszem, kedves barátaim, hogy két hét nem lesz sok. Ma csak szeptember 7-ike van; ha tehát önök 22-ikén indúlnak innen, még elég jókor visszaérkeznek Európába... Föltéve, ha nem tartják hosszúnak ezt a két hetet, nálam...

- Asszonyom, - felelte Patterson úr udvariasan, - a mi időnk az öné. Parancsoljon vele... Mi akár éltünk fogytáig is szivesen itt maradnánk, ha nem félnénk, hogy terhére leszünk...

- De mit szólna Patterson asszony, - kérdezte mrs Seymour Kethlen nevetve, - ha ön... nem térne vissza?

- Ó, - mondta Patterson úr titokzatosan, - erre is gondoltam, mielőtt útnak indúltam. Föltéve, hogy az Alert nyomtalanúl eltűnne az oceán mélyében...

- Ah, ez semmi esetre se történhetik meg, - vágott közbe mrs Seymour Kethlen. - Az Alert kitűnő hajó, s ahogy tudom, Paxton kapitány ritka ügyes tengerész...

- Ezt magam is mondhatom, - hagyta helyben Patterson úr; - sohasem láttam nála derekabb, önérzetesebb és kötelességtudóbb embert.

- Köszönöm, hogy ezt megmondta, - felelte mrs Seymour Kethlen; - minden esetre külön is meg fogom jutalmazni őt ezért.

A villásreggeli a legjobb hangulatban ért véget, s ettől a naptól kezdve a fiúk mindennap ki-kirándúltak a szigetnek hol erre, hol amarra a partjára, s e kirándulásokra gyakran mrs Seymour Kethlen is elment velük.

Ez idő alatt egyetlen egyszer se fordúltak meg az Alert födélzetén, ahol Paxton kapitány oly elzárkózottan élt matrózaival, mintha börtönben lettek volna. Paxton kapitány, - azaz Harry Markel - különben szigorúan vigyázott arra, hogy senki közel se jöjjön a hajóhoz, arról meg éppen szó se lehetett, hogy valaki a lábát a födélzetre tehesse.

Így múlt az idő, s a napok szinte röpültek, az örökös szórakozás, a vidám, élvezetes kirándulások közt. Barbados olyan, mint egy óriási virágos kert, s az Alert utasai, bármerre mentek, mindenütt új, meg új szépségeket födöztek föl ebben a tropikus világban.

Megtörtént néha, hogy hosszabb kirándulásaikról nem tértek vissza éjszakára Nording-Houseba; de, mint mrs Seymour Kethlen vendégeit, mindenütt szivesen látták őket a szigeten, s ha valamelyik ültetvény közelében rájuk esteledett, oda tértek be vacsorára és éjjeli szállásra.

Rendesen azonban otthon, Nording-Houseban töltötték az estéket, még pedig igen előkelő társaságban, mert Bridgetown előkelő lakosai, sőt maga Barbados kormányzója is, rendes vendégei voltak mrs Seymour Kethlennek.

Szeptember 17-ikén a kastély úrnője fényes ünnepélyt rendezett vendégei tiszteletére. A fiatalság még táncolt is, Patterson úr pedig leült whistezni, s még ma is emlegetik Bridgetownban, hogy mily mesés szerencsével és tudással játszott.

Végre elérkezett szeptember 21-ike, az indúlást megelőző nap. Patterson úr és növendékei az egész idő alatt egyetlen egyszer se voltak a hajón, de mrs Seymour Kethlen ezen a napon fölvitte őket az Alert födélzetére, mert maga is meg akarta nézni a hajót, s ezen felül meg akarta köszönni Paxton kapitánynak is, hogy oly jól gondot viselt a vendégeire.

Harry Markel, akinek Well úr előre bejelentette ezt a látogatást, bár szivesen elengedte volna a megtiszteltetést, szigorúan meghagyta cimboráinak, hogy tisztességesen öltözzenek föl, és illendően viseljék magukat.

Midőn mrs Seymour Kethlen a hajóra lépett, a legénység, Corty intésére, hangos hurrázással köszöntötte őt. Mrs Seymour nyájasan mosolyogva bólintott feléjük, s kezet fogva Harry Markellel, őszintén megköszönte neki, hogy vigyázott kedves utasaira, s egyúttal kijelentette, hogy neki külön ötszáz fontot, s a legénységnek ismét külön ötszáz fontot szánt jutalmúl azért, hogy ily jól gondját viselték Patterson úrnak és az Antilian School növendékeinek.

Erre ismét kitört a hurrázás, - még pedig ezúttal őszintén, - s a kalózok még a sapkáikat is a levegőbe hajigálták.

- Fölvet bennünket a pénz! - súgta Corty fülébe John Carpenter.

- Hátha még az is a miénk lesz, amit ezek a suhancok kapnak! - felelte a haramia, az ifjakra mutatva. - Már alig várom, hogy kint legyünk innen s elvághassuk a torkukat!

Ezt a megjegyzést szerencsére - avagy inkább szerencsétlenségre - senki se hallotta, mert mrs Seymour Kethlen már elindúlt Paxton kapitánnyal, hogy megnézze a hajót.

Patterson úr kis szobácskájában megrettenve hökkent vissza attól a nagy kígyótól, melyet az érdemes mentor már kitömetett (holott rég ki volt tömve!) s ijedten kérdezte:

- Hol vették ezt a kígyót?

- Én öltem meg, asszonyom, - felelte Patterson úr diadalmasan.

S menten elbeszélte szörnyű kalandját, a kitömött kígyó megölését, miközben növendékei az ajkaikat harapdálták, hogy ne nevessenek, s egymást lökdösték a Patterson úr háta mögött.

- Most is épp oly elevennek látszik, mint mikor agyonvertem! - hősködött Patterson úr.

- S akkor se volt elevenebb, mint most! - súgta Tony Renault a Clodion Lajos fülébe, aki hirtelen előrántotta a zsebkendőjét és hangosan fújta az orrát, hogy elfojtsa a kacagását.

Visszatérvén a födélzetre, mrs Seymour Kethlen azt kérdezte Harry Markeltől:

- Tehát holnap indúlnak, Paxton kapitány?

- Úgy van asszonyom; még pedig kora hajnalban.

- Van egy kérésem önhöz, Paxton kapitány, - folytatta mrs Seymour. - Az egyik szobalányom fia, aki szintén tengerész, Angliába akar menni; másodkapitánynak fogadták meg egy három árbócos vitorlásra... Igen derék fiú, csak most múlt huszonöt éves és kitűnően érti a dolgát... Arra akarom hát kérni önt, hogy adjon neki helyet a hajón és vigye el Angliába...

Noha a kérés éppen nem tetszett Harry Markelnek, még se utasíthatta el. A hajó utóvégre is mrs Seymouré volt... Udvariasan meghajolt hát, és csak ezt felelte:

- Csak jöjjön a hajóra, a legszivesebben látom.

Mrs Seymour még egyszer megköszönte Harry Markelnek ezt a szivességét is, meg azt is, hogy jól vigyázott az utasaira, s aztán megint beleült a csónakba és megint elvitte vendégeit, hogy együtt töltse velük az utolsó napot.

- Vigye a patvar ezt az új utast! - bosszankodott Corty, mikor ismét maguk maradtak a födélzeten.

- Ej mit! - felelte John Carpenter vállat vonva. - Eggyel több vagy kevesebb, az már nem számít... Ha terhedre van, akár mindjárt holnap éjjel elvágom a nyakát!...

Mr Well, a jószágigazgató, még aznap délután elhozta a megígért ezer font jutalmat, csengő aranyakban.

Ugyanaznap este nagyszerű bucsúlakoma volt Nording-Houseban, ahol ismét összegyűltek Bridgetown előkelőségei. Vacsora után mrs Seymour Kethlen sorba megölelte kedves vendégeit, s mikor az ifjak az Alert födélzetére mentek, mindegyiknek a podgyászában ott volt a selyemmel hímzett kis erszény, benne a hétszáz font, sárga arany guineákban.

Az a fiatal tengerész, akinek számára mrs Seymour helyet kért, már egy órával előbb megérkezett s már jóízűen aludt a kabinjában, mikor az utasok a hajóra jöttek. Minden készen volt az indulásra, s az Alert másnap hajnalban vitorlát is bontott... Most már semmi se állta útját a banditák terveinek, s az Antilian School növendékeinek élete Isten kezében volt!