VII. FEJEZET.
Az első éjszaka.

Will Mitz azonban nem érte be ezzel a magyarázattal, s a nap folyamán még más egyéb furcsaságokat is tapasztalt a hajón. Például, Harry Markel, mint az egész utazás alatt rendesen, most is külön étkezett; mikor a villás-reggelit föltálalták, nem jött le az ebédlőbe, hanem a maga szobájába vitette a villás-reggelit, holott Will Mitz nagyon jól tudta, hogy a kereskedelmi hajókon a kapitány maga szokott ülni az asztalfőn.

Még furcsábbnak találta Will Mitz, hogy se John Carpenter, a födélzetmester, se a legénység közül senki nem akart szóba állni vele. Ha megszólította valamelyiket, az illető morgott, dörmögött valamit és sietett odább állni.

...Mi volt ennek az oka?...

Will Mitzet eleinte boszantotta a dolog, de aztán nem sokat törődött vele. Pipára gyújtott, s a fiúkkal együtt a hajó farára ment, horgászni. A hajó ugyanis oly lassan ment, hogy kényelmesen bevethették a horgot, s mivel a hulladékokra éhes halak mindig tömegesen kísérik a hajókat, a horgászás most se volt eredménytelen, s pár óra alatt két napra való halat is fogtak.

Voltak e halak közt mindenfélék: tengeri csukák, süllők, heringek, szardiniák, fiatal tokok, tányérkeszegek, kardorrú halak, sőt még gymnoták is, a tenger ángolnái, melyek egészen hasonlók voltak a kígyókhoz.

Ez a furcsa formájú hal annyira megtetszett Patterson úrnak, hogy amidőn Tony Renault ügyesen fölrántott egyet a vízből, kíváncsian oda ugrott hozzá és fölkapta.

Hanem aztán röpült is ám!

A gymnota ugyanis elektromos hal és úgy védi magát, hogy ha hozzányúlnak, villamos ütést mér az ellenségére. Ilyen ütést kapott tőle Patterson úr is, még pedig akkorát, hogy menten hanyatt vágódott és úgy gurult a főárbócig.

A fiúk réműlten szaladtak hozzá, fölemelték és részvéttel kérdezgették, hogy nem történt-e baja, de beletelt jó néhány perc, mig Patterson úr egészen fölocsúdott kábultságából.

- Veszedelmes dolog, puszta kézzel megfogni ezeket az állatokat! - jegyezte meg Will Mitz.

- Veszem észre! - nyögte Patterson úr, az oldalait tapogatva. - Kár, hogy előbb nem tudtam.

- Azt mondják, hogy ezek a villamos ütések nagyon jók a köszvény ellen, - szólt most Tony Renault.

- Akkor sebaj! - felelte Patterson úr filozófusi nyugalommal. - Engem ugyis gyötört a köszvény: most legalább kigyógyúltam.

Legjobban érdekelte azonban az utasokat az a három-négy cethal, amelylyel találkoztak.

A cetek általában ritkák az Antillák környékén, s a cetvadászok nem is járnak erre soha, csak átmenőben.

- Inkább a Csöndes-tengerben vadásszák őket, - magyarázta Will Mitz, - éjszakon is, Brit-Kolumbia tágas öbleiben, ahol kicsinyeiket szülik, meg délen is, Uj-Zéland partvidékein.

- Ön már volt ilyen cetvadászaton? - kérdezte Clodion Lajos.

- Voltam, - felelte Will Mitz. - Egy egész nyáron vadásztam rájuk a Wrangel hajóval az Okhocki-tengerben, a Kurili-szigetek körül. Sok minden kell oda! Öt-hat csónak, szigonyok, szigonyosok, s a cetvadászat nagy veszedelmekkel jár.

- De legalább sok hasznot hajt? - kérdezte Niels Harboe.

- Nem mindig. Az ügyesség, persze, sokat tesz: de a szerencse még többet ér, s minden attól függ, találkozik-e a hajó cetekkel, vagy sem. Néha bizony megesik, hogy egész nyáron egyetlen egy cetet se látnak a vadászok, s akkor kárba veszett a nagy költség.

Azok a cetek, melyekkel az Alert találkozott, három-négy mérföldnyire úszkáltak a hajótól, s nem lehetett közelébb férkőzni hozzájuk, az utasok nagy bosszúságára. Mert a roppant állatok oly sebesen úsztak kelet felé, hogy az Alert még csak lépést se tarthatott velük, nem hogy utolérte volna őket.

Mégis, hogy legalább színleg kedvében járjon az utasoknak, Harry Markel leeresztetett egy csónakot, hogy esetleg üldözőbe vegye a cethalakat, ha az Alert közelebb érhet hozzájuk.

De a cetek rohamosan távolodtak, a szél pedig lassanként annyira elcsöndesedett, hogy a hajó csaknem megállt. Mivel a tenger is nyugodt volt, semmi szükség se volt rá, hogy ismét fölhúzzák a csónakot, ami azért is jó volt, hogy másnap, ha az idő megint csöndes lesz, odamehetnek az ifjak horgászni.

Másnap?... ki tudja hol lesznek másnap?... Harry Markel és gaz cinkosai már alig várták az éjszakát, hogy lemészárolhassák a gyanútlan utasokat!

Hat óra tájban Harry Markel bevonatta a vitorlákat; mert, ámbár úgyszólván teljes szélcsönd volt, ezen a vidéken mindig lehetett attól félni, hogy éjszakára váratlanúl vihar tör ki, akkor pedig már késő lett volna bevonni a vitorlákat.

A vitorlák begöngyölésében az ifjak is segítettek a matrózoknak; különösen Tony Renault, Clodion Lajos és Magnus Anders dolgoztak derekasan, mert Will Mitz segítségével és felügyelete mellett, ők hárman göngyölték be a tatvitorlát.

Mikor lejöttek az árbócról, Will Mitz puszta kíváncsiságból betekintett a kormányos-házba, hogy megnézze a delejtűt.

Az Alert reggel óta körülbelül ötven mérföldet futott délkelet felé s Will Mitz azt hitte, hogy a kapitány most már éjszakkeletnek fordúl, mert hisz ez volt a helyes irány Anglia felé.

Harry Markel nagyon jól észrevette Will Mitz meglepetését, de úgy tett, mintha nem is látta volna a dolgot. Will Mitz pedig, tudván, hogy semmi beleszólása sincsen a kapitány teendőibe, szótlanul tovább ment és az eget vizsgálva, leült a főárbóc tövébe.

Corty, mivel a szavait úgyse hallhatta meg senki, oda fordúlt Harry Markelhez és gúnyosan mondta:

- Úgy látszik, hogy Mitz barátunknak nem tetszik ez az irány... No de ma éjszaka majd erről is teszünk!... Ha belehányjuk őt is meg a többieket is a tengerbe, vígan utazhatnak haza Liverpoolba, ha csak a cápák föl nem falják őket addig!

S annyira megtetszett neki a tulajdon szellemessége, hogy hangosan röhögni kezdett, s Harry Markelnek rá kellett szólnia, hogy hallgasson, mert Will Mitz még gyanút foghatna, hogy ő rajta nevet.

E pillanatban odajött hozzájuk John Carpenter is.

- Ne húzzuk föl a csónakot, Harry? - kérdezte.

- Csak hadd maradjon ott, John. Az éjjel még szükségünk lehet rá.

Ezen a napon csak félhétkor tálalták föl az ebédet. Ranyah Cogh, miután már tudta, hogy ez lesz az «utolsó vacsora», ugyancsak kitett magáért és Patterson úr ki is jelentette, hogy soha életében nem evett jobbat. Különösen ízlettek neki a halak, melyeket az ifjak fogtak, s bezzeg buzdította is őket, hogy holnap csak halászszanak megint szorgalmasan.

Ebéd után mindnyájan fölmentek a hajóhídra, hogy beszélgetve töltsék az időt addig, amíg üt az alvás órája. A nap a fellegek mögé bújt, de még nem áldozott le, s jó másfél óra bele fog telni, míg egészen sötét lesz.

Beszélgetés közben Tony Renaultnak úgy tetszett, hogy valami sötét tömeget lát libegni a vízen az alkonyat félhomályában, - s csaknem ugyanakkor a hiúz-szemű Will Mitz is elkiáltotta magát:

- Hajó elöl, jobbra!

Valamennyien arra néztek. Valóban, egy nagy, háromárbócos hajó közeledett az Alert felé, s a hogy a távolságot megbecsülhették, körülbelül négy mérföldnyire lehetett tőlük.

- Átkozott hajó! - dünnyögte John Carpenter fogcsikorgatva. - Egy óra mulva itt lesz a nyakunkon!...

Ugyanezt gondolták a többi kalózok is, és valamennyiüket féktelen düh szállta meg. A szél már egészen lecsillapodott; ha végkép eláll, a vitorlás egész éjjel ott marad a szomszédságukban s a tervezett mészárlást el kell halasztaniuk.

- Hát már sohase szabadulunk meg ezektől a tintanyalóktól!? - fakadt ki Corty elkeseredve.

A «tintanyalók» ez alatt figyelmesen vizsgálták a hajót, mely lassan közeledett. Fölhozták ugyan a messzelátójukat is, de mivel már sötét volt, s a lobogóját, mint a hajók rendesen, napnyugtakor lebocsátotta, nem tudták kitalálni, hogy miféle nemzetiségű.

- Úgy ránézve, - mondta Will Mitz, - az építéséről azt hiszem, hogy amerikai.

Háromnegyed óra mulva a két hajó már csak két mérföldnyire volt egymástól... Harry Markelt majd a guta ütötte meg dühében... Meg se kísérelheti utasainak a legyilkolását, mert az áldozatok sikoltozását bizonyára meghallanák az amerikai hajón, s akkor mindennek vége lenne... És az átkozott tengeráramlás egyre közelebb sodorta egymáshoz a két hajót: egy óra mulva már alig fél mérföld választotta el őket.

Körülbelül tíz óra lehetett és Patterson úr már oly álmos volt, hogy majd leragadtak a pillái.

- Rajta barátaim! - motyogta fölkelve: - ideje, hogy aludni menjünk!...

- Ó, még nincs későn, - tiltakozott Axel Wickborn. - Tíz órától reggel hétig... egy kicsit sok az alvásból.

- És, aki sokat alszik, nagyon meghízik! - toldotta meg a tiltakozást Tony Renault.

- Akinek tetszik, még fönmaradhat, - jelentette ki Patterson úr: - de én megyek, mert már alig állok a lábamon.

A fiúk még fönt is maradtak vagy háromnegyedóráig és vígan beszélgettek arról, hogy milyen derék is lesz, ha majd otthon, Angliában eldicsekedhetnek a kalandjaikkal!... És hogy fogják őket bámulni a többiek, ha meghallják, hogy mennyi mindenen mentek keresztül!...

De tizenegy óra tájban ők is elálmosodtak, a jó éjszakát kívánva Will Mitznek, aki még a födélzeten maradt, hogy elszívjon egy pipa dohányt, mindnyájan aludni mentek.

Csönd lett a hajón. Will Mitz nem gyújtott rá, hanem elgondolkozott; haza gondolt, Barbadosra, a hová talán 3-4 év leforgása előtt nem térhet vissza... Fájt neki, hogy ily hosszú ideig nem fogja láthatni édes anyját, akit pedig oly nagyon szeretett!...

Sóhajtva fölkelt és lassan a hajó orra felé ment, ahol a legénység lakása volt. A szíve annyira csordultig volt szomorúsággal, hogy beszélnie kellett valakivel. Nem vigasztalást keresett a beszélgetésben, hanem szórakozást, hogy elterelje gondolatait szülőhazájáról és édes anyjáról.

A födélzet oly kihalt és csöndes volt, mint nyári éjszakán a temető. Harry Markel, miután ezen az éjjelen úgyse hajthatta végre gyilkos szándékát, már rég lefeküdt. Aludtak a matrózok is, csak John Carpenter és Wagah voltak fönt a hajóhidon, s az egyik a kormányt fogta, a másik pedig vigyázott a tengerre és mérgesen nézte a háromárbocos amerikai hajó lámpásait.

- Vigyen el az ördög! - mormogta dühösen.

És volt is miért dühösködnie. Az amerikai hajónak legalább harmincöt-negyven főnyi legénysége lehetett, s ha ezek meghallják az áldozatok sikoltozását és a segítségükre sietnek, a túlerő lebírja őket s mindnyájan akasztófára jutnak...

Will Mitz már éppen föl akart menni a két banditához a hajóhídra, mikor közvetlen maga mellett halk beszélgetést hallott. Éppen a konyha mellett állt, melynek az ajtaja nyitva volt, s onnan hallatszott ki ez a párbeszéd:

- Annyi szent, hogy Harry nagyon óvatos, Corty! - szólt az egyik: és Will Mitz megismerte a hangjáról, hogy ez Ranyah Cogh, a szakács.

- Meglehet, hogy az, - felelte Corty, - de bizonyos, hogy igaza van. Ha tudnánk, hogy egy se ébred föl álmából, ha rajtuk ütünk, akkor meg lehetne kisérteni... De hátha egyik-másik fölébred és sikoltozni kezd?

- El kell vágni a torkukat, - mondta a szakács megvetően.

- Ebben igazad van... De hátha védelmezik magukat, ha kiabálnak?... S ez az átkozott amerikai hajó itt a szomszédunkban minden legkisebb neszt meghallhat!...

- Hát aztán? - kérdezte Ranyah Cogh megvetően. - Azt hiszi, hogy a legénység összeverekedett, ami egy hajón se ritkaság.

- És ha ideküld húsz-huszonöt embert, hogy megnézzék, mi történik? - felelte Corty. - Mindnyájunkat megkötöznének s úgy szállítanának vissza Angliába. S ha még egyszer a fegyházba jutunk: elhiheted, hogy jobban fognak vigyázni ránk, mint most mikor megszöktünk!

- De hát meddig várunk még? - türelmetlenkedett a szakács. - Én már alig várom, hogy a Csöndes-tengerben legyünk!

- Mindennek ez az átkozott hajó az oka! - mondta Corty bosszúsan. - De holnap majd csak megszabadulunk tőle, s fogadom, hogy holnapután reggelre csak magunk maradunk a hajón.

- Akkor hát várjuk meg a holnapi éjszakát, - nyugodott bele a szakács. - Most pedig igyuk meg a Szent-János-áldást, aztán jó éjszakát.

A két mákvirág koccintott, aztán Ranyah Cogh bezárta a konyhát s mind a ketten előre ballagtak a hajó orrába, lefeküdni.

Will Mitz pedig, aki végig hallgatta ezt a szörnyű beszélgetést, szinte megdermedve állt a sötétben. Most már mindent tudott!... Tudta, micsoda gaz, alávaló cinkosok kerítették kézre a hajót; tudta, hogy a kapitány nem Paxton, hanem Harry Markel, a kalózvezér, a börtönéből kitört fegyenc... Tudta, hogy ezek a gazemberek mindnyájukat meg akarják gyilkolni, hogy aztán kalózkodni mehessenek a hajóval a Csöndes-tengerre; s végül tudta azt is, hogy a tervezett gyilkosságot csak az amerikai hajónak véletlen közelsége akadályozta meg.