XI. FEJEZET.
Három napi küszködés.

Mikor a nap fölkelt, úgy látszott, hogy az időjárásban nem lesz változás. Csak talán a szél ereje csökkent egy kicsit, de viszont a szemhatáron úszó felhők lassan emelkedtek a zenith felé s valószínű volt, hogy esni fog. Ez lehetett jó is, meg rossz is; jó azért, mert esetleg megváltozhatott a szél iránya s rossz azért, mert heves szélrohamok támadhattak és kényszeríthették volna a hajót, hogy bevonja a vitorláit.

Annyi bizonyos, hogy ha a szél iránya nem változik, ismét lavírozniuk kell egész nap s megint csak tíz-tizenkét mértfölddel jutnak közelebb az Antillákhoz. Ha pedig a szél továbbra is állandóan nyugat felől fúj, akkor, ki tudja, hány napba telik, míg partot érnek, sőt az se bizonyos, hogy egyáltalán partot érnek-e valaha.

Ilyen gondolatokkal tépelődött Will Mitz, midőn Clodion Lajos hat óra tájban feljött a födélzetre és oda ment hozzá.

- Jó reggelt, Will! - mondta vidáman. - Nos, milyen időnk lesz?

- Ha én azt tudnám!

- Nem változik a szél?

- Egyelőre nem... legalább úgy látszik.

- Ez pedig nagyon hátráltat bennünket, úgy-e?

- Hátráltatni ugyan hátráltat, - felelte Will Mitz, - de azért nem kell búsulni. Majd csak elérünk valahogy az Antillákra. Aztán meg valami hajóval is találkozhatunk.

- No, én ugyan nem búsulok, - mondta Clodion Lajos vállat vonva. - Hanem ön bizonyára álmos lesz. Nem fekszik le egy kicsit?

- Egyelőre még nem. Higyje el, nem is vagyok fáradt. Később, ha talán álmos leszek, nem mondom, hogy nem dűlök le egy-két órára; de most még nem érzem, hogy rászorúlnék a pihenésre.

Voltaképpen azonban nagyon is ráfért volna Will Mitzre egy kis pihenés, de nem mert lefeküdni. Nem tetszett neki a tenger s a hajósok finom ösztönével megsejtette, hogy valami fordulat lesz az időjárásban.

Hét óra felé Patterson úr is feljött a födélzetre, odament Will Mitzhez, kezet fogott vele és azt kérdezte:

- Nos, még nem látszik a föld?

- Még nem, Patterson úr.

- És még mindig nyugat felé van?

- Még mindig, uram.

Patterson úrnak be kellett érnie ezzel a megnyugtató válasszal. Színleg be is érte, de titokban komoly aggodalmak emésztették. Mi lesz, ha az «Alert» nem bír eljutni az Antillákra? Mi lesz, ha a szél viharrá erősödik és kiveri a hajót a nyílt tengerre? És legfőképpen mi lesz akkor, ha a kalózok, megúnván a rabságot, akár az életük kockáztatásával is kitörnek börtönükből?

Mialatt a derék mentor e kétségbeejtő gondolatokkal vívódott, Will Mitz halálra fáradtan ledőlt pihenni a födélzeten, a kormány mellett, mely ekkor a Clodion Lajos biztos kezében volt.

De alig aludt két órát, midőn Hinsdale Roger és Wickborn Axel újjongása megint fölverte. A két fiú a hajó orrában őrködött és kiabálva, lelkendezve szaladt a kormány felé:

- Hajó!... Hajó!

Will Mitz azonnal fölugrott és a hajó keleti oldalára rohant. A jelzett hajó valóban ott volt, illetőleg látszott a füstje, mert gőzös volt. A gyors járású posta- vagy személyszállító hajó ugyanabban az irányban igyekezett előre, mint az «Alert». Csakhamar föltünedezett a szemhatáron mind a két kéménye, majd az egész törzse is és az «Alert» utasai lázasan vizsgálták a messzelátóval minden mozdulatát.

Nem csoda! Hiszen talán pár óra alatt vége lesz minden aggodalmuknak, szenvedésüknek, mert ha a gőzös észreveszi őket, bizonyára a segítségükre jön és megszabadítja őket.

Félóra múlva a gőzös már csak három mértföldnyire lehetett tőlük. Hatalmas transzatlanti hajó volt, de azt még nem lehetett látni, hogy francia-e vagy angol. De Will Mitz már kiszámította, hogy ha nem változtat az irányán, oly messze a hátuk mögött fog elhaladni, hogy nem érintkezhetnek vele.

Tony Renault Will Mitz parancsára fölhúzta a középső árbocra a kék és fehér lobogót, annak jeléűl, hogy a hajó segítségre szorúl; ugyanakkor Axel Wickborn fölrántotta az angol lobogót a hajó utolsó árbocára.

Negyedóra telhetett el a legkínosabb várakozásban. Az «Alert», mely szemben kapta a szelet, nem közeledhetett a gőzöshöz, mely három mértföldnyire éjszak felé futott. S mivel nem is felelt a jeladásukra, Hinsdale Roger és Clodion Lajos leszaladtak a kabinba és fölhoztak két puskát. Ötször-hatszor is lőttek, de mivel a szél a gőzös felől fújt, nagy kérdés, hogy meghallották-e a puskák durranását?

De ha a gőzösön nem is hallották meg a lövéseket, annál jobban meghallották Harry Markel meg a cimborái a hajófenékben. És kétségtelenűl meg is értették, hogy miről van szó, mert irtózatos káromkodással, szilaj ordítással estek neki a hajófenék ajtajának, melyet vad erőszakkal döngettek.

Szerencsére a hajó oly szilárd szerkezetű volt s a vaspántok úgy leszorították az ajtót, hogy a kalózok minden erőfeszítése hiábavaló volt. Különben is Will Mitz, aki közvetlenűl az ajtó mellett állott, kezében a fölhúzott revolverrel, kíméletlenűl agyonlőtte volna a legelsőt, akinek sikerűlt volna a fejét kidugnia.

Nagyobb baj volt ennél, hogy a gőzös nem vette észre az «Alert» segélykérését, nem hallotta a puskalövéseket, hanem csak ment a maga útján s magával vitte az ifjak reménységét is. Félóra múlva már öt-hat mértföldnyire volt tőlük s a következő negyedórában végkép letűnt a szemhatárról.

Will Mitz szomorúan fölsóhajtott, de nem csüggedt. Mivel nem tehetett mást, folytatta a lavirozást, de magában erősen aggódott, hogy már ezt se bírja soká. A szél ugyanis egyre erősödött s a hullámok járása is folyton magasabb lett, úgy, hogy vagy be kellett vonnia a vitorláknak legalább felét, vagy pedig szél mentében kellett haladnia, ami ismét távolabb vitte az Antilláktól. Valahányszor a komolyabbak: Clodion Lajos vagy Hinsdale Roger kérdőleg néztek rá, mindíg félrefordította a fejét.

A közelgő éjszaka nagyon aggasztotta Will Mitzet. A szél ahelyett, hogy csökkent volna, egyre erősödött és a tenger is hatalmasabban hullámzott. Minden áron csökkenteni kellett a vitorlákat, mert a lavirozással már nem boldogultak s ha éjszaka véletlenül vihar támad, nemcsak a vitorlákat tépi le a szél, hanem az árbocokat is ketté törheti.

De azért is csökkenteni kellett a vitorlákat, mert a nyugati szél nagyon messzire elhajtaná őket különben az Antilláktól. Nekik pedig itt kell maradniok közel ahhoz a földhöz, ahonnan a szabadulást remélhették. Mert mit várhattak volna, ha rábízzák magukat erre a nyugati szélre, mely ugyan gyorsan vitte volna őket, de egyenesen Afrika keleti partjai felé, ahol vademberek, sőt talán még azok se laknak?

Will Mitz megmagyarázta az ifjaknak, hogy miről van szó s aztán kiosztotta a szerepeket. Leuwen Albert és Perkins Hubert a kormánynál maradnak, a többiek pedig fölmennek vele a tatvitorlára és először is azt göngyölik be.

- De jól megfogózzanak a kötelekben! - intette Will Mitz az ifjakat.

A hajó erősen ingadozott a heves szélben s a hullámok szilajon jártak rajta keresztül-kasúl. A vitorlarúd egyik vége néha szinte a felhőket súrolta, mialatt a másik csaknem szántotta a tenger színét, de a bátor ifjak azért serényen dolgoztak és egymás után behúzták a felső vitorlákat.

Most már csak a főárbóc födélzet-vitorlája, meg a hajó orrán kifeszített latin vitorlák vitték a hajót. Ez éppen elég volt arra, hogy az «Alert» ne legyen a hullámok játéka s a szél erejével uralkodhassék a tomboló habokon s viszont meg volt az a haszna is, hogy nem nagy sebességgel távolodott az Antilláktól.

Will Mitz el is határozta, hogy egész éjszaka így hagyja a hajót. Amennyire lehetett úgy kormányzott, hogy az «Alert» lehetőleg éjszakkeletnek tartson, mert így remélhette, hogy talán eléri a Bermuda-szigetcsoportot, bár ez nem lett volna valami túlságos szerencse, mivel a szigeteket környező szirtes zátonyokon könnyen elpusztúlhattak.

Az ifjak egy része aludni ment, hogy négy óra múlva pihent erővel válthassa föl társait. Csak Will Mitz nem feküdt le. Egész éjjel szinte egymaga kormányzott s nem egyszer egész erejére szüksége volt, hogy megtarthassa kellő irányában a hajót, melyet a szél és a hullámok szilaj erővel hánytak-vetettek.

Hajnalhasadáskor, mihelyt világosodott, Will Mitz aggódva nézegette a szemhatárt, de az idő nem nagyon nyugtatta meg. Igaz, hogy a szél nem növekedett az éjszaka folyamán, de az ég fölötte borúlt volt és záport, sőt orkánt is várhattak.

Patterson úr ismét megkapta a tengeri betegséget és lent nyögött, jajgatott a szobájában. Az ifjak, bármennyire szerették volna ápolni, nem értek rá, mert mindnyájukra szükség volt a födélzeten. Valamennyien viaszos vászon matrózgúnyában voltak tetőtől-talpig, de még így is bőrig átáztak, mert a tenger minduntalan végig mosta a födélzetet.

Valószínű, hogy a banditák örűltek ennek a viharnak. Bizonyára azt remélték, hogy ha az orkán ereje végső pusztúlással fenyegeti a hajót s ha már Will Mitz nem tud megbirkózni az elemek irtózatos dühével, a kétségbeesett ifjak hozzájuk folyamodnak segítségért s kieresztik őket börtönükből.

Pedig ezt ugyan hiába remélték, mert Will Mitz elszántan dacolt a viharral, az ifjak pedig nemhogy kétségbe nem estek, hanem szinte észre se látszottak venni a veszedelmet s épp oly készséggel, ügyességgel, mint bátorsággal teljesítették Will Mitz parancsait.

De ez az állapot nem tarthatott így soká. A szél erejének növekedtével a hullámverés romboló támadásai is gyakoribbak lettek s az «Alert», hacsak kockáztatni nem akarta, hogy oldalt dőljön, kénytelen volt megváltoztatni az irányát és együtt futni a széllel.

Viharos időben ez a szorongatott hajó egyetlen menedéke, de ez is tele van veszedelmes kockázatokkal. Mert ha a hajó nem bír gyorsabban menni, mint a hullámok, akkor a habok utólérik, hátúlról fölrohannak rá s a kormánytól az orráig végig söprik, elsodorván mindent, amit útjukban érnek.

Will Mitz, aki jól tudta ezt, leküldte az ifjakat a hajószobába s megkérte őket, hogy csak akkor jöjjenek föl, ha ő hívni fogja őket.

- Ha szükségem lesz a segítségükre, - mondta, - minden esetre hívni fogom önöket. De addig jobb lesz, ha lemennek, ahol nem érheti baj, mert idefönt kegyetlen «rókatánc» kezdődik mostan.

Az ifjak nem szívesen ugyan, de mégis lementek a hajószobába, Will Mitz pedig hozzákötözte magát a kormánykerékhez, hogy a hullámok el ne ragadhassák. Aztán szélmentébe fordította a hajót s a «rókatánc» valóban megkezdődött.

Az «Alert» roppant szökéssel bukott előre s törzsének a fele, az orrától a közepéig víz alá merűlt. A tatja, ahol Will Mitz a kormányt fogta, majdnem hatvan fokos szögben meredt az égnek s úgy látszott, hogy le se tud többé ereszkedni, aminthogy az orra se tudott fölbukni a víz alól.

Néhány pillanatig tartott ez a rettenetes, válságos állapot. Aztán az «Alert», reszketve szinte, s minden eresztékében recsegve-ropogva a ránehezedő víztömeg súlyától, lassankint kezdett vízszintes állásba jönni s a következő percben, mint a megsarkantyúzott paripa, szilajon vágtatott előre a tarajos hullámhegyek hátán.

Így ment ez egész nap; minden óra, minden perc meghozhatta a halálos katasztrófát, hiszen csak az kellett, hogy valami hevesebb szélroham elszakítsa, letépje azt a három kis vitorlát, amely még vitte a hajót! S vajjon lehetetlen volt-e ez?

Will Mitz úgyszólván étlen-szomjan, emberfölötti erővel küszködött. De az ifjak se igen ettek: néhány kétszersült és hering volt az eledelük ezen a szomorú emlékű szeptember 25-én, amelynek borzalmait bizonyára holtuk napjáig se felejtik el.

Hát még az éjszaka! Midőn a sötétség még fokozta a vihar borzalmait! Az orkán most már teljes erővel kitört s az volt a kérdés, hogy kibírja-e az «Alert» még huszonnégy óráig ezt a rettenetes harcot?

Will Mitz egyedűl volt a kormánynál és minden erejét megfeszítette, hogy megtarthassa szél mentében a hajót. Éjfél tájban egy óriási hullám, mely másfél öllel magasabbra tornyosúlt, mint a hajó fara, oly iszonyú erővel zuhant le a hajóra, hogy majdnem beszakította a födélzetet. Aztán, neki zúdulván a hajóhídnak, letépte róla a mentő-csónakot, mindent összezúzott szilaj rohanásában, elvitte a konyhát, a tyúk-ketrecet, a két nagy édes-vizes hordót, mely a főárbóchoz volt kötve s még a második csónakot is magával ragadta.

Most már csak egy csónak maradt: az, amelyen az ifjak legelőször menekűlni akartak a hajóról. De ennek se vehették hasznát: a szilaj tenger legott elnyelte volna, ha vízre bocsájtják. A rettenetes robajra, mely talpától a tetejéig megrázta a hajót, réműlten rohantak föl az ifjak a födélzetre. De Will Mitz, túlkiabálván a vihar szörnyű harsogását, visszaparancsolta őket:

- Menjenek le! Vissza, ha mondom!

- Hát nincs remény? - kérdezte Hinsdale Roger.

- Istennél a szabadúlás...

E pillanatban nagy roppanás, majd süvöltő zúgás hallatszott a fejük fölött s amint föltekintettek, mint valami óriási fehér viharmadár röpűlt el a főárbóc középső vitorlája.

Az «Alert» most már csaknem teljesen a vihar játéka lett. Az a két latin-vitorla, mely még az elején ki volt feszítve, nem volt elegendő arra, hogy a kormánynak engedelmeskedjék s most már a szél és hullámok ragadták magukkal kelet felé.

Hol lesz reggelig? Hol lesz, mire a vihar eláll? S föltéve azt a legjobb esetet, hogy az orkán szüntével a szél is megfordúl és kelet felől fog fújni, hány száz mértföldnyire lesznek az Antilláktól s eljuthatnak-e oda vitorlák híjával?

Ez gyötörte Will Mitzet, mialatt az «Alert» szédületesen táncolva szaladt kelet felé. De a vihar, mintha beérte volna azzal, hogy a hajót megfosztotta vitorlájától, lassankint csillapodni kezdett és kelet felől már a szemhatár is tisztúlni látszott.

A tenger ugyan még erősen hullámzott s bizonyára beletelik egy nap, míg lecsöndesűl, de a szél már alább hagyott. Az ifjak följöttek a födélzetre és szorongva, kérdően néztek Will Mitzre.

- Igen, igen! - mondta Will Mitz, - már nemsokára vége lesz.

Déltájban a szél már tűrhető volt és lassankint úgy megfordúlt, hogy délről fújt. Ha most meg lett volna a vitorlájuk, szépen visszafordúlhattak volna az Antillák felé, ha nem is egyenesen nyugatnak, de legalább északnyugatnak, ami körűlbelűl mindegy volt.

Will Mitz elhatározta, hogy pótólni fogja az elvesztett vitorlát. Rábizta a kormányt Clodion Lajosra, ő maga pedig a többiekkel gyorsan kiszabta, összevarrta és nagy erőfeszítéssel fölvitte a vitorlarúdra a hevenyészett vásznat.

Ez a munka eltartott esti öt óráig, de éppen midőn a vitorlát oda akarták kötözni a rúdjához, szilaj káromkodás, vad ordítozás hangzott föl a hajófenékből és a kalózok kétségbeesetten döngették az ajtót.

Mi volt ez? Talán Harry Markel és cinkosai elszánták magukat a végsőre és élet-halál árán is ki akarnak törni?

Will Mitz gyorsan leszaladt az ifjakkal a födélzetre, s még jóformán le se ért, mikor Clodion Lajos réműlten fölsikoltott:

- Ég a hajó!

S valóban, a hajófenékből sűrű füst szűrődött fölfelé az ajtó nyílásain keresztűl.

A rab kalózok valamelyike, bizonyára részegségében vagy vigyázatlanságból fölgyújtotta a hajót s már hallani lehetett a födélzetet tartó tölgyfagerendák ropogását, amint égtek.

El lehetett-e oltani ezt a tüzet? Talán el, ha kinyitják a hajófenéket és vizet bocsájtanak rá. De akkor Harry Markel és a bandája is kiszabadúl s bizonyos, hogy a haramiáknak az lesz az első dolguk, hogy lemészárolják az utasokat.

Lent a hajófenékben tombolva őrjöngtek a kalózok tehetetlen dühükben és kétségbeesésükben. A födélzet parketjének eresztékei között olvadozni kezdett a kátrányos szurok s a füst egyre sűrűbben tódúlt kifelé. Majd hangos robbanások hallatszottak a hajófenék elejéről. - Ott voltak a rumos és pálinkás hordók!

- Will! Will! - kiabáltak az ifjak és esdőleg nyújtották feléje a kezüket.

Talán kegyelmet kértek a nyomorúltaknak? Nem, nem! A maguk veszedelme rémítette meg őket: szabadúlni, menekűlni akartak az égő hajóról.

Valóban, nem is volt idő a habozásra. A födélzet minden pillanatban keresztűl éghetett vagy beroskadhatott s akkor a banditák kitörhetnek. Ezt meg kellett előzni, mert ha az egyetlen csónakot, amit a vihar még meghagyott, el nem viszik a banditák elől, akkor a kalózok űlnek bele, ők pedig elpusztúlnak az égő hajóval együtt.

Will Mitz rátekintett a tengerre, amely már nem hullámzott oly szilajon; végig nézett a hajón, amelynek fenekéből már kitörtek a lángnyelvek s hirtelen elhatározással fölkiáltott:

- Mindnyájan a csónakba! Előre!