XII. FEJEZET.
Az utolsó megpróbáltatás.

Most már nem arról volt szó, hogy átevezzenek valami hajóhoz, amely néhány kötélnyire vagy akár mértföldnyire van tőlük. Most menekűlniök kellett a hajóról, amely már lángba borúlt - s menekűlniök kellett róla minden áron. És neki kellett vágniok a végtelen tengernek a törékeny kis csónakon, mely dióhéjként hányódott-vetődött a még mindig háborgó hullámokon.

Mialatt Will Mitz a legnagyobb sietséggel készülődött a kockázatos útra, lent a hajófenékben pokoli lármát csaptak a kalózok. A szörnyű káromkodások és átkok zajába belévegyűlt a hajófenék ajtainak a döngése, melyeket a kétségbeesés vad erejével ostromoltak, feszegettek a fegyencek s ki tudja, nem sikerűl-e kitörniök vagy léket vágniok a hajó oldalán, amelyen kiugrálhatnak a tengerbe, ahonnan fölmászhatnak a födélzetre?

Arra, hogy mi módon üthetett ki a tűz a hajófenékben, könnyű volt megfelelni. Elég volt, hogy akármelyik részeg bandita gondtalanúl elhajítsa a gyújtót, vagy kiejtse szájából az égő pipát, mikor aludni ledűlt; gyúlékony anyag a soknál is több volt odalent s ha egyszer fölcsaptak a lángok, az oltást már meg se lehetett kísérteni.

Az utasok gyorsan lebocsátották az egyetlen csónakot, amelybe Will Mitz hevenyében berakatott mindent, amire szükségük lehetett a valószínűleg hosszú utazásban.

Clodion Lajos és Leuwen Albert lent voltak a csónakban és egymásután fogadták el fölűlről a leadogatott kétszersűltet, konzerveket, az utolsó hordócska rumot, két hordó édes vizet, a kézi tűzhelyet, két zsák szenet, félkiló teát, másfél láda cukrot, néhány puskát, hozzávaló töltést meg minden más egyebet, ami hamarjában a kezük ügyébe akadt.

Ugyanakkor Tony Renault és a többiek lecsúsztatták a csónak árbócát a keresztrúddal és a vitorlájával együtt, továbbá: két pár evezőt meg kormánylapátot és delejtűt is eresztettek le a csónakba. Will Mitz nem felejtette el az Antillák tengeri térképét se s elővigyázatból néhány horgot is zsebre vágott, mivel nagyon valószínű volt, hogy a halászatra is rászorúlnak a hosszú utazásban.

Legelsőnek Patterson úr szállt le a csónakba. A szegény mentor, akit az utóbbi válságos napok váratlan és szörnyű eseményei végkép levertek a lábáról, nem törődött többé még a kígyóval sem, amelyről pedig mindig azt hirdette, hogy életének legszebb diadaljele. Ő volt a legtürelmetlenebb, a legizgatottabb mindnyájuk között s alig várta, hogy már induljon a csónak, amelybe Will Mitz még takarókat, meleg ruhákat, viaszos-vászon köpenyegeket s más efféle szükséges dolgokat hányatott le.

Ez a készülődés eltarthatott negyedóráig, mely idő alatt a hajófenékbe zárt kalózok kétségbeesett ordítása és erőlködései megtízszereződtek. A lángok már kicsaptak a födélzetre és a főárbócot nyaldosták s az ifjak minden pillanatban attól rettegtek, hogy a démonok végre is kitörik börtönük falát és fölrohannak a födélzetre.

Valóban, legfőbb ideje volt már, hogy a menekülők otthagyják a hajót. Semmit se felejtettek el és Will Mitz már éppen be akart szállni, mikor Niels Harboe fölkiáltott:

- Hát a pénz?!

- Úgy van, a pénz! - ismételte Will Mitz, - azt ajándékba kaptuk és el kell vinnünk, hogy itt ne vesszen a hajóval együtt!

Gyorsan leszaladt a Patterson úr szobájába, összeszedte a pénzt, aztán lemászott a kötélen a csónakba és kiadta a parancsot:

- Lökjétek el!

A csónak már el volt oldva s mivel az ifjak azonnal evezőre kaptak, gyorsan távolodott az «Alert»-től nyugati irányban.

E pillanatban roppant dörrenés rázta meg a hajót. Valami fölrobbanhatott benne s a robbanás ereje oly nagy volt, hogy a főárbocot kiemelte alapjából s derékban ketté törve lefektette a födélzetre. A súlyos szálfa lezuhanása oldalt döntötte a hajót, úgy, hogy a párkánya a víz színéig hajlott s azt lehetett hinni, hogy a tenger elárasztja s talán a tűzet is eloltja. De ez csak egy pillanatig tartott s az «Alert» mindjárt aztán ismét fölemelkedett.

Este félhat lehetett. Mivel a szél nem volt erős és állandóan egy irányban fújt, Will Mitz azonnal fölhúzatta a vitorlákat, ő maga oda űlt a kormányhoz és a csónak nagy szökésekkel távozott az égő hajótól.

Eközben recsegve-ropogva dőlt ki az «Alert» két másik árboca is és úgy kellett történnie, hogy valamelyik betörte a födélzetet, mert a kalózok kiszabadúltak börtönükből.

Az «Alert» egészen oldalt dőlt és lassan sűlyedt. Az elején, mely legtovább és legmagasabban úszott, vad káromkodásokkal fenyegették a kalózok - köztük Harry Markel is - a menekűlő csónakot. De hiába csikorgatták a fogukat, hiába tépték a hajukat, hiába átkozódtak, rázták az öklüket tehetetlen dühükben, a hajó egyre sűlyedt, a csónak pedig minden percben messzebb vitte a menekűlőket.

Végre ütött az «Alert» utolsó órája. A hajó kétszer megfordúlt a tengelye körül s aztán eltűnt a habok mélyében. Isten igazságot tett és megbüntette a «Halifax» kalózait, akik megdacoltak a földi igazságszolgáltatással. A hajóból semmi se maradt meg, csak az a néhány árboctöredék, mely a tengeren úszkált.

Mikor az ifjak látták, hogyan sűlyed el az «Alert», mindnyájukat mély szomorúság szállta meg. Egyik se mert a szomszédjára nézni s titokban mindegyikök kitörölt egy-egy könnyet a szeméből.

A menekűltek helyzete, bár a vihar lecsillapodott, éppen nem volt veszélytelen. A csónak, mely harminc láb hosszú s a közepén öt láb széles volt, elegendő nagy lett volna a tizenegy embernek, de mivel teteje, illetőleg födélzete nem volt, az eső vagy az első hullámcsapás megtölthette vízzel s akkor könnyen elmerűlhetett.

Mindamellett Will Mitz ponyvát feszíttetett ki az árboctól a hajó orráig s ez alatt a kis sátor alatt három ember kényelmesen lefekhetett. Ugyanakkor Clodion Lajos és Hinsdale Roger fölállították a delejtűt s a csónak fenekén szépen elhelyezték a kétszersűltet és a konzerveket.

Ennek az eleségnek körűlbelűl tíz napig kellett eltartania, nem számítván azt, amit esetleg a halászat hajt. Az édes víz azonban, ha közben eső nem gyarapítja a készletet, legfölebb egy hétig lehetett elég.

Az volt a kérdés, hogy ennyi idő alatt elérhetik-e az Antillákat vagy akár a Bermuda-szigetcsoportot?

Aligha, sőt semmi esetre sem.

Bizonyos, hogy a vihar nagyon messze kihajtotta a hajót a nyílt tengerre és pedig délkeleti irányban, úgy, hogy a Bermuda-szigetcsoportra már nem is számíthattak. Legfölebb az Antillák közűl érhetik el az utolsók, a legdéliebbek valamelyikét, bár sokkal valószínűbb volt, hogy csak Brazília, Venezuela vagy Guyana közelében érnek földet.

A menekülők nem is igen erre számítottak, hanem inkább arra, hogy valami hajóval találkoznak, amely fölveszi és megmenti őket.

Ez volt az állapotuk szeptember 26-én este. Az éjszaka már közeledett s pár óra múlva koromsötét lesz a tengeren. Napnyugtakor elég biztató volt a szemhatár; fellegek nem voltak sehol, csak nyugat felől látszott valami csekélyke köd. A tenger fokozatosan csillapodott, a csónak nem hányódott-vetődött a hullámokon, hanem egyenletesen haladt keletnek a mérsékelt széllel.

Mivel holdújulás volt, nem számíthattak arra, hogy az éjszaka világos lesz. Evezni nem kellett, mert a szél még elég erős volt és Will Mitz kímélni akarta az ifjak erejét arra az esetre, ha a szél végkép elállna s csakis az evezők segítségével juthatnának előbbre.

- Mit gondol, Will, - kérdezte Hinsdale Roger, - mennyire lehetünk a legközelebbi szárazföldtől?

- Legkevesebb négyszáz mértföldnyire.

- S hány mértföldet tehet a csónakunk naponta, ha a szél ily mérsékelt marad?

- Legföljebb hatvan mértföldet, - felelte Will Mitz.

- Eszerint hát hét-nyolc napig tartana az útunk?

- Körülbelűl, - bólintott Will Mitz, - kivéve, ha időközben nem akadunk valami hajóra, amely fölvesz.

Ez lett volna a legszerencsésebb megoldás, amelyre számíthattak, föltéve, ha a szél cserben nem hagyja őket.

- Minket semmiesetre se kíméljen, Will, - szólt most Clodion Lajos. - Ha csökken a szél, mi szívesen evezünk.

- Tudom, tudom, - felelte Will Mitz - s nem is félek, hogy ellankadnak. De azt hiszem, hogy nem lesz rá szükség s minden nagyobb erőfeszítés nélkül szerencsésen megmenekülünk. Most csak feküdjenek le szépen a sátor alá és aludjanak. Ha szükség lesz rá, fölkeltem önöket; de azt hiszem, csöndes és nyugodt lesz az éjszaka.

- Ne maradjon itt valamelyikünk a vitorla mellett? - kérdezte Axel Wickborn.

- Nem, ez fölösleges, - felelte Will Mitz, - magam is el tudok bánni a vitorlával. S ha esetleg csökken a szél, hogy evezni kellene, majd fölébresztem önöket. Addig azonban legokosabban teszik, ha lefekszenek és alszanak.

Az ifjak szót fogadtak s félóra múlva mindenki aludt a csónakban, csak Will Mitz virrasztott a kormányon. Egyik kezében a kormány, a másikban a vitorla-kötél, egy percre se vette le szemét a sark-csillagról, amely szerint a csónak futását igazította.

Mivel a szél állandó maradt, Will Mitz nem keltette föl az ifjakat egész éjszaka. S ha néha egyik-másik fölébredt és kérdezte, hogy nincs-e segítségre szüksége, mindig csak azt felelte:

- Nincs semmi baj, csak aludjanak tovább.

De másnap reggel már kora hajnalban talpon voltak mindannyian, még Patterson úr is, aki szótlanúl odaűlt a csónak orrába és csüggedten nézte a sivár szemhatárt.

Gyönyörű idő volt. A friss szél ereje még nem csökkent s a kevés éjszakai ködöt csakhamar eloszlatták a nap sugarai.

Tony Renault, mint még a hajón is, azonnal hozzáfogott a reggeli készítéséhez. Vizet forralt és teát főzött, aztán kiosztotta a kétszersűltet. Miután megreggeliztek, Hinsdale Roger odafordult Will Mitzhez:

- Most már le kell feküdnie. Egész éjjel virrasztott, ideje hát, hogy pihenjen is.

Will Mitz szétnézett a szemhatáron. Köröskörűl egyetlen felhő se volt, a szél állandónak látszott s a tenger se hullámzott. Semmitől se kellett hát tartania.

- Nem bánom, - mondta, - kissé fáradt vagyok, az igaz, de négy óra múlva költsenek föl.

Ezzel átadta a kormányt Magnus Andersnek, megmagyarázta neki, hogyan és mily irányban kormányozzon, ő maga pedig ledűlt pihenni a ponyva alá. De még el se telt a négy óra s máris fölébredt, még csak költeni se kellett.

Első dolga volt, hogy megnézte a delejtűt. Elégedetten látta, hogy Magnus Anders pontosan megtartotta az irányt. Aztán szétnézett a szemhatáron, kémlelve az eget és a vizet. Az idő gyönyörű volt s a szél még mindig nem csökkent, ez tehát mindenesetre jó volt. De viszont szomorú volt az, hogy semerre nyoma se volt hajónak a végtelen vízen.

Will Mitz sokáig nézte messzelátóval a szemhatárt, de semmit se látott rajta. Pedig az Antillák környékén ebben az évszakban mindig oly sok hajó és gőzös jár-kel, hogy alig múlik el nap, amelyen kettő-hárommal is ne lehetne találkozni.

De hátha a vihar úgy kiverte a hajók országútjáról az «Alert»-et, hogy hetek is elmúlhatnak, míg a csónak találkozik eggyel.

Ez a gondolat megdöbbentette Will Mitzet. Mert ha így történt, akkor esetleg két-három hétig is kellene kóborolniok, míg partot érnek. Már pedig két-három hétig az eleségük se tart el.

A délelőtt egyhangúan telt el. Tony Renault megfőzte az ebédet. A konzervekből kitűnő hús és főzelék kerűlt ki, amelyre fekete kávét ittak. Patterson úr, aki kezdett beletörődni a nehéz sorsba, elég jóízűen evett, a fiúknak pedig igazi farkasétvágyuk volt. És Will Mitz, amint némán hallgatta a gondtalan fiúk vidám tréfáit, szorongó szívvel gondolt arra, hogy mi lesz belőlük, ha Isten meg nem könyörűl rajtuk és hajót nem küld az útjukba?

Délután horgásztak s a néhány hal, amit fogtak, tengervízben megfőzve, nagyon jó volt vacsorára. Aztán beesteledett, az ifjak lefeküdtek és Will Mitz ismét egyedűl virrasztott a kormány mellett.

Másnap reggel a szél megerősödött s a csónak futása meggyorsúlt. Ez nagy örömet okozott mindnyájuknak, bár vigyázniok kellett, hogy be ne csapjon a víz a csónakba, amely veszedelmesen bukdácsolt az erősebb szélrohamoktól. Az ég úgy kitisztúlt, hogy köröskörül még csak tenyérnyi bárányfelhő se látszott s mivel ily formán esőt éppen nem várhattak, takarékoskodniok kellett az ivóvízzel. Will Mitz tehát kiszámította, hogy ezentúl naponta mindenki csak egy pohárral ihatik.

Ezen a napon, délután három óra tájban megdobogtatta a remény a menekűlők szívét. Északkelet felé hosszú, vékony füstoszlop emelkedett föl s ez a füst csak valami gőzösnek a kéményéből szállhatott föl.

De ez a remény nem sokáig tartott. Egy nagy gőzös körvonalai látszottak a szemhatáron, de jó tíz mértföldnyire a csónaktól. Lehetetlen volt, hogy ennyiről meglássa őket s Will Mitz csakhamar csüggedten látta is, hogy a gőzös nem keresztezi az ő útjukat, hanem egyenesen észak felé tart.

Egy óra se telt bele s a gőzös csakugyan letűnt a szemhatárról s nemsokára eltűnt a vékony füstoszlop is, amely mutatta, hogy merre halad.

Ebéd előtt Tony Renault, Hubert Perkins és Albertus Leuwen megint fogtak néhány halat, amelyeket ismét tengervízben főztek meg.

Másnap ismét semmi változás. Hanem a csüggedés lassankint megszállta a menekűlők szívét. Legelőször Patterson urat verte le a lábáról és annyira leverte, hogy néha órákig elüldögélt egy helyen s valósággal úgy kellett fölrázni kábultságából, hogy egyék valamit. Aztán elővette a láz: fogvacogva, dideregve kuporgott a ponyva alatt és közben egyre félrebeszélt; majd elöntötte a forróság s ekkor oly kétségbeesve nyöszörgött vízért, hogy az ifjak inkább maguk nem ittak, csakhogy enyhíthessék szerencsétlen mentoruk szenvedéseit.

Ez a lelki betegség, a végtelen levertség érzete csakhamar átragadt a fiúkra is és úgy elbágyasztotta őket, hogy szinte félholtak lettek. Axel Wickborn és Hubert Perkins egyik a másik után követte Patterson úr példáját s nemsokára mind a hármukat törte a hideglelés a ponyva alatt.

A szeptember 29-ről 30-ra virradó éjszakán még rosszabbra fordúlt a menekülők állapota. Hinsdale Roger, Tony Renault, Magnus Anders, akik eddig hősies megadással tűrték a szenvedéseket, szintén összeroskadtak szomorú sorsuk keresztje alatt s Will Mitz úgyszólván egyedűl maradt nehéz munkájában, a csónak kormányzásában. Ráadásúl a szél, mely eddig hajtotta a csónakot, szűnni kezdett s félő volt, hogy végképpen eláll.

Ez volt a legrettenetesebb csapás, ami a menekűlőket érhette. Ha megáll a szél, étlen-szomjan vesznek el a tenger sivatagjában, mert a szélcsend néha napokig, sőt hetekig is eltart ebben az évszakban.

A menekűlők szeptember 26-án hagyták el a hajót s ma 30-ika volt. Négy nap óta keresték tehát a szárazföldet, de még semmi nyomát se látták. És midőn Clodion Lajos megkérdezte, hogy mennyire lehet még a szárazföld, Will Mitz habozva felelt:

- Nem tudom. Azt hiszem, százötven mértföldre.

- Százötven mértföldre?! - kiáltott föl John Howard réműlten.

- Akkor soha se érjük el! - jajdúlt föl Niels Harboe.

Will Mitz nem tudott felelni. Szerette volna vígasztalni az ifjakat, de már ő maga se igen bízott a szabadúlásban. Még ha az eleség eltart is néhány napig, az ivóvízük úgy elfogyott, hogy legföljebb csak ma és holnap lesz elég.

Ma és holnap! Aztán pedig következik a nagy éjszaka, amelyből nincs fölébredés!

Október 2-án a szél szűnni kezdett és délre úgy elállt, hogy a csónak vitorlái petyhűdten lógtak le. Most az evezőkhöz kellett nyúlni. De micsoda evezés volt az! A félholt, erőtlen ifjak minden öt percben kidőltek s nem volt egy csepp vizük se, hogy a szomjukat olthatták volna.

- Isten, irgalmazz! - sóhajtott Will Mitz. - Könyörűlj rajtunk, mindenható Isten!

Az ifjak egyike-másika vadúl kiabált, félrebeszélt heves lázában. Az egyik az anyját hívta, a másik vízért könyörgött, a harmadik kacagott, a negyedik sírt, az ötödik a haját tépte és Will Mitz nem tudott rajtuk segíteni, sőt vigyáznia kellett rájuk, mert a rémes, lázas álmok úgy fölizgatták hol ezt, hol amazt, hogy a tengerbe vetette volna magát, ha Will Mitz nincsen ott és vissza nem rántja őket.

Végre fölvirradt október 4-ike s mikor az égalja szürkűlni kezdett keleten, Will Mitz szomorúan sóhajtott föl:

- Ki tudja, nem ez lesz-e az utolsó?

Ekkor azonban ujjongó kiáltás rázta föl kábúlt csüggedéséből, - a Clodion Lajos hangja:

- Hajó!... Hajó!... Hajó!