XIII. FEJEZET.
Befejezés.

A «Victoria» gőzös, mely Dominikából ment Liverpoolba, háromszázötven mértföldnyire volt az Antilláktól délkeletre, midőn legénysége észrevette a menekűlők csónakját.

John Davis kapitány azonnal a csónak felé fordíttatta a gőzöst, mert Will Mitz s az a két-három ifjú, aki még talpra bírt állni, tele torokból kiabált és integetett a hajó felé.

Félóra múlva a csónak már ott volt a gőzös mellett. A kötél-létrát leeresztették s öt perc se telt bele, hogy az «Alert» összes utasai fönt voltak a «Victoria» födélzetén, ahol a legnagyobb barátsággal és szeretettel fogadták őket.

Menekűlésük történetét Clodion Lajos beszélte el a «Victoria» kapitányának s aztán mindnyájuk nevében könnyezve köszönte meg Will Mitznek a roppant bátorságot és önfeláldozást, mellyel valamennyiük életét megmentette.

A harmadfélezer tonnás «Victoria» szenes hajó volt s miután partra tette a terhét Dominikában, most üresen ment vissza Liverpoolba. Az «Alert» utasai tehát egyenesen Angliába mehettek rajta.

Innentől kezdve az utazás gyors és szerencsés volt s a «Victoria» október 22-én befutott a Szent-György-csatornába, estére kelve pedig már horgonyt is vetett Liverpool dockjaiban.

Patterson úr azonnal sürgönyzött az «Antilian School» igazgatójának és tanítványai szülőinek, hogy mindnyájan szerencsésen megérkeztek.

Az újságok már másnap reggel széltében-hosszában megírták azt a rémséges drámát, mely az «Alert» födélzetén lejátszódott s a hajó elmerűlésével végződött.

Természetes, hogy az eset óriási port vert föl s az egész város ünnepelte a derék ifjakat, de legkivált Will Mitzet, akinek elszántsága és önfeláldozó buzgósága az egész utazó-társaság életét megmentette. A fiúk szülői azonban nem érték be a puszta hálálkodással: csinos kis összeget raktak össze a derék Will Mitz számára, aki most már Liverpoolban maradt és várta az «Elisa Warden» hajót, amelyre elszegődött.

Patterson úr és tanítványai másnap éjjel vasútra űltek és visszamentek az «Antilian School»-ba. Mivel a szünidőnek már vége volt, az intézet összes növendékei együtt voltak és testületileg kivonúltak az érkezők elé a vasúthoz. Látni kellett volna, micsoda ovációkban volt részük a hősöknek, akik egy egész kalózbandát elfogtak és hajóstól a tengerbe sűlyesztettek!

A Patterson úr találkozása kedves élete párjával valóban megható volt. Egymás karjába borúltak és sokáig némán ölelték-csókolták egymást. Aztán Patterson úr odaadta feleségének a hétszáz font sterlinget, amit mrs. Seymour Kethlentől kapott és sajnálkozva mondta, hogy mennyire boszantja annak a kígyónak az elvesztése, melyet tulajdon kezével ejtett el az Antillákon.

Majd ünnepélyesen fölkelt és így szólt:

- Most már nincs más hátra, mint hogy elmenjünk Finbook tiszteletes úrhoz, az Oxford-utcai parókhiára.

- Minek az, barátom? - kérdezte Patterson asszony mosolyogva.

- Hogy újra megeskessen bennünket, - mondta Patterson úr.

- De hisz el se váltunk!

Ez a párbeszéd magyarázatra szorúl.

Patterson úr ugyanis túlságos elővigyázatból, nehogy a feleségének baja legyen a nyugdíj és életbiztosítás miatt, ha ő esetleg elpusztúl az úton, elhatározta, hogy minden vagyonát oda ajándékozza a feleségének s egyszersmind el is válik tőle. Leginkább azért tette ezt, hogy Patterson asszony ne kerűljön gyámság alá, amint ez történni szokott az oly emberek feleségével, akik a tengeren, hosszú utazásokban vesznek el. És Patterson asszony színleg bele is egyezett a válásba, aláírt minden okmányt, nyilatkozatot, ami szükséges volt hozzá, de titokban megkérte a tiszteletes urat, aki jó barátjuk volt, hogy semmisítse meg az okmányokat és ne is indítsa meg a válópört. Ezért ismételte most mosolyogva:

- Nem, kedves uram, mi el se váltunk s a házassági szerződésünk ma is érvényes.

- És érvényes is marad in aeternum! - folytatta Patterson úr, gyöngéden megölelvén a feleségét.

VÉGE

]